Lenin lesz Kútvölgyi Erzsébet - Interjú Kútvölgyi Erzsébettel

A Maladype Színház és az Átrium Film-Színház koprodukciójában október 20-án mutatják be a Dada Cabaret című előadást, Matei Visniec azonos című darabja alapján, a dadaizmus 100. évfordulójára. Balázs Zoltán rendezésében Kútvölgyi Erzsébet magát Lenint alakítja. A Kossuth-díjas színésznővel nem csak arról beszélgettünk, hogyan készül Vlagyimir Iljics szerepére: az is kiderült, mi köze a pohárzenének ahhoz, hogy a színészi pályán maradt, hogyan reagál, ha elalszik egy néző az előadáson, és át kell-e élni minden helyzetet ahhoz, hogy hiteles legyen egy alakítás.

Balázs Zoltán, a Dada Cabaret rendezője nemrég elmondott egy történetet az Ön Maladype Színházhoz fűződő viszonyáról. Eszerint a színház korábban meghívta Önt egy éjszakai előadásukra. Akkoriban éppen abban sem volt biztos, hogy a nappalait a színházban szeretné tölteni, nemhogy egy éjszakai előadásra elmenjen, ám végül akkora hatással volt Önre a Maladype produkciója, hogy rádöbbent: csak a színházban tudja elképzelni az életét. Ön is így emlékszik vissza erre?

Igen, mindez valóban így történt. A Szkénében tartották ezt a bizonyos, Bolondok iskolája című előadást. Nagyon fontos, sorsfordító estének bizonyult ez számomra. Való igaz: én akkor az egész szakmát abba akartam hagyni. Sok mindenből elegem lett. De Balázs Zoliék meghívásának végül eleget tettem. A Szkéné nézőtere úgy volt berendezve, mint egy amfiteátrum, de csak az egyik oldalán lehetett ülni, fapadokon, egymáshoz zsúfolva. A hátam mögötti fekete körfüggönyről azt gondoltam, hogy van egy fal mögötte, így nekidőltem, és majdnem le is zuhantam az utolsó sorból. A férjemnek kellett elkapnia. Akkor azt éreztem, éppen egy ilyen élményre van szükségem ahhoz, hogy végleg otthagyjam a színház világát! De egyszer csak fény gyúlt: egy körcikkely alakú asztalnál, fehér ruhában ült a társulat, és benedvesített ujjakkal, vékony falú poharak csücskén kezdtek el elképesztő, varázslatos muzsikát játszani. Még egyetlen emberi hang sem szólalt meg, csak a zene. Aztán kinyílt egy csappantyú, és megjelent a színpadon a tündéri Soltész Bözse, akiből áradt a tehetség. Nem telt el 8 perc sem, és én már azt éreztem, hogy nekem ott, abban a körcikkelyben kell ülnöm, azon a vékony falú poháron kell muzsikálnom, ott kell szaladnom, beszélnem, jelen lennem. Az előadás végére gyakorlatilag elhatároztam, hogy nem tudok mást csinálni, nem tudok a színháznak hátat fordítani.

Előtte olyan komoly volt az elhatározása, hogy valóban el tudta volna képzelni színház nélkül az életét?

Úgy gondoltam, csak befogadóként maradok a színház közelében. Meg kell mondanom, remek házvezetőnő lennék: nagyszerűen mosogatok, főzök, teregetek, takarítok. Képes lettem volna akkora váltásra, hogy elmenjek, akár a saját színházamba, takarítani! Elegem lett a színházcsinálásból. Bizonyára sokan vannak úgy, hogy egyszer csak elegük lesz a szakmájukból, de nem mondják ki, gyávák. Én akkor nagyon bátornak, igazi hősnek gondoltam magam. De ez a hősiesség nem tartott sokáig: elég volt hozzá egy Balázs Zoltán-előadás, hogy elpárologjon.
Ez egy meglehetősen régi történet már, és én azóta vágyom arra, hogy ennek az alkotó embernek, ennek a társulatnak a közelségébe kerüljek. Szeretem, ha kísérleteznek velem, ha nem a szokásos „kútvölgyicizmust” veszik elő velem kapcsolatban, hanem megjelenik a feladatban valami, ami nem teljesen magától értetődő.

Annak alapján, amit idáig tudni lehet a Dada Cabaret című előadásról, mindez teljes mértékben adott. Ön a darabban Lenint alakítja. Nehéz afelett elsiklani, hogy ez egy férfiszerep, feltéve, ha ezen a különleges előadáson belül létezik egyáltalán ilyen kategória.

Balázs Zolinál nem létezik ilyen. Nincsenek ösvények és nehéz vaskapuk, minden mindennel átjárható. Én pontosan meg tudom határozni azt a pillanatot, amikor elkezdtem vágyni az ő közegébe, hozzá, és arra, hogy vele dolgozhassak. Azt viszont nem tudom, hogy ő hol lesett meg, hol látott engem, hol támadt fel benne irányomban a figyelem. Hol fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy én, 66 évesen, meg tudok tanulni annyi szöveget, amennyit most volt szerencséje számomra prezentálni. (nevet) Ráadásul oroszul és németül is kell énekelnem, valamint olyan szövegeket is meg kell tanulnom, amelyekben értelmetlen szótaghalmazokkal próbálok majd értelmet kifejezni! Lenin három agyvérzést élt túl. A negyedik agyvérzése előtti időszakból nagyon kevés dokumentum maradt fenn, de egy fotó bizonyítja, hogy tolókocsiban ült. Azt a korszakát is megjelenítjük, amikor a szavaknak gyakorlatilag már csak egy-egy szótagját volt képes kimondani. Amikor az agy még működik, de a verbalitás már nem, az borzalmas! Most ennek az ábrázolásával is meg kell birkóznom. Ez egy hihetetlenül izgalmas feladat lesz Balázs Zoli irányításával, amelyre nagyon vágyom. Olyannyira, hogy még probléma is származik ebből, mert képtelen vagyok a szöveget úgy tanulni, ahogyan egy matematikus egy képletet állít fel. A szöveg megnyitja a fantáziámat, óriási képhalmazt idéz fel. Hiába próbálom hangsúlyoktól és gesztusoktól mentesen tanulni – hiszen majd Zoli mondja meg, mit akar látni a színpadon –, én már játszom magamnak. Pedig lehet, hogy ebben a látványos, mozgalmas előadásban éppen nekem nem kell majd játszanom semmit, és éppen Vlagyimir Iljics lesz az, aki csak mondja a szövegét – amit aztán vagy elhisznek neki a nézők, vagy nem.

Talán van már egy olyan generáció, akiknek Lenin említése nem ugyanazokat a gondolatokat és képeket idézi fel, mint az előttük járó nemzedékeknek. Lehet ennek jelentősége abban, ahogyan a figurához közelít?

Nem, úgy gondolom, hogy a diktátorság, az diktátorság! Teljesen mindegy, hogy az illetőt János bácsinak vagy Vlagyimir Iljics Leninnek hívják. Ebből a szempontból lényegtelen, ha egy fiatal embernek nem mond semmit Lenin neve, bár úgy gondolom, 100-ból 99-en azért eltalálják, hogy nem Argentína, hanem Moszkva felé kell ez ügyben keresgélni. A lényeg az, hogy mit hordozott magában ez az ember. Kérdés, hogy hordozott-e annyit, amennyit magától elvárt, hiszen az ő esetében egészen más lett a végkifejlet, mint amit valaha elgondolt. Kizártnak tartom, hogy Zürichben, ahol a dadaistákkal találkozott, és meglehetősen elszabadultak a szellemi, valamint táncban és vehemenciában a fizikális indulatok is, Lenin akár csak képzelte volna, hogy Moszkvában, a Vörös téren, bebalzsamozva, egy mauzóleumban fog feküdni, viaszemberként. Ő egy gondolkodó ember volt: volt egy eszme, amelyet meg akart valósítani. De ehhez nagyon rossz társakat talált, és nagyon rossz embereknek adta át a stafétát. Még kerekesszékben ülve sem lett volna szabad Joszif Visszarionovics Sztálint jobbkezének kineveznie.

Ha a figura, akit alakít, egy valós személy, mint Lenin, esetleg korábbi szerepeire utalva Maria Callas vagy Edith Piaf, akkor máshogy kezd a felkészüléshez? Beleássa magát az életrajzba, hogy minél jobban megismerje a valós tényeket?

Maria Callas esete a Mesterkurzus című előadásban kivételes volt. Gyerekkoromban volt egy Telefunken rádiónk, a nagyszoba sarkában egy kis fekete, kerek asztalon állt. Amikor működött a rádió, zölden világított rajta egy macskaszem, és a rezonanciától függött, hogy mekkorára nyílt, hogyan váltakozott a halvány- és a sötétzöld. Akkoriban még egy rádió is nagy szónak számított: sámlival jöttek a lakók, ültek a Telefunken előtt, mintha TV-képernyő előtt ülnének, és hallgatták nálunk a Szabó család-ot. 5 éves lehettem, amikor egy varázslatos hangot hallottam ebből a rádióból. Megkérdeztem édesanyámat, hogy ki ez, ő pedig azt mondta, hogy egy operaénekesnő, Maria Callasnak hívják. A mai napig rajongója vagyok. Jó fülű, zenekedvelő, a komolyzenét is jól ismerő szüleim voltak: édesapám is hihetetlenül muzikális volt, édesanyám pedig vasalás közben is énekelt. A Tosca levéláriáját vagy a Pillangókisasszony nagyáriáját számtalanszor hallottam tőle. Nem voltak előttem ismeretlenek az operák. De semmi nem volt hasonlítható Callas fantasztikus, öblös, gyönyörű, kifejező hangjához. A koloratúráiból is csodálatos erő sugárzott. Amint megtanultam olvasni, mindent, ami megjelent magyarul Callasról, abban a pillanatban megpróbáltam megszerezni, elolvasni. Amikor főiskolás lettem, megkaptam ajándékba bakelitlemezen az összes Callas-felvételt.

Aztán bekerültem a Vígszínházba, ahol egyszer csak azt mondta nekem Marton László: „Édes Zsikém, úgy gondoltam, hogy te leszel Maria Callas!” Én erről soha nem is álmodtam volna! Addigra már mindent tudtam róla anélkül, hogy valaha eszembe jutott volna, hogy eljátszhatom. Fantasztikus, szenvedélyes teremtés volt! A sorsot, amelyet végigélt, nem kívánom egyetlen haragosomnak sem, de hány szoprán nyilatkozta, hogy ha csak két napig lehetne Maria Callas, odaadná érte a fél életét! Ez egy csodálatos találkozás volt, de véletlen, hogy magáról a szerepről talán éppen csak a darab írójánál nem tudtam többet.

Idáig főszerepeit említettük, ahol akár az előadás első percétől az utolsóig színpadon áll. A Vígszínház Istenítélet című előadásában, amely az idei POSZT versenyprogramjában is szerepelt, rövidebb jelenetekben kell hihetetlen erővel jelen lennie. Hogyan lehet az intenzitást fenntartani, ha akár órák is eltelnek két színpadra lépés között?

Többek között az a gyönyörű a színházcsinálásban, hogy ez nem csak rajtam múlik. Az eredeti mű is úgy van megírva, hogy a figurám színre lépésének legyen súlya, és a rendezőtől, Mohácsi Jánostól is függ, hogy előzőleg milyen atmoszférát teremt annak az embernek, aki megjelenik a színpadon. A karakteremet, Rebeccát, az előadásban többször is említik, így, ha nincs is jelen, a nézők tudatában mégis szerepel ez a feddhetetlen, soha meg nem alkuvó, 11 gyereket és 27 unokát nevelő nő. Feltehetően a matriarchátus volt jellemző Rebecca családjában, ahol ő volt az, aki megmutatta a többieknek, hogyan kell gondolkodni, karakánnak lenni, becsületesnek maradni. Rebecca, amikor belép, egy lépcső tetején jelenik meg. A zűrzavarban is azonnal átlátja, miért hívták, és felismeri, hogy a bajban egy szeretetteljes gesztusra van szükség. Ilyenkor nem a szövegmennyiség a fontos, hanem az, hogy szerepem szerint hogyan tudok én adott esetben egy rángatózó, habzó szájú, magán kívül lévő embert megnyugtatni? Ez a szerep attól gyönyörű, hogy egy tömbből van kifaragva, hihetetlenül egyszerű. Amikor Rebecca a darab végén hamis vádak alapján börtönbe kerül, csak úgy tud reagálni, hogy nem alkuszik, és semmit nem von vissza abból, amit valaha mondott.

Rebecca végtelen nyugalommal készül a kivégzésre, úgy mutatja fel a rendszer visszásságát, hogy ő felette áll mindennek. Bizonyos előadások határozottan építenek az adott színész élettapasztalatára, egyéniségére, kisugárzására ahhoz, hogy egy-egy szerep hiteles legyen. Ön hogy érzi: a Rebeccára jellemző fejlett igazságérzet és nyugalom Önnek sajátja?

Nagy boldogság, hogy Mohácsi János engem választott Rebecca szerepére. De a nyugalommal vitatkoznék. Az igazságérzetem a környezetemnek, a családomnak, a hátteremnek köszönhető, hiszen a családunkon belül soha senkit nem kényszerített senki semmire. Olyan közegben élek, ahol mindenki elmondhatja – és mindig el is mondja –, amit igaznak érez, még akkor is, ha rövid időn belül bebizonyosodik, hogy nem volt igaza.
A vitákban az óvodai megoldásokat – azt, hogy a homokozóban kié a kislapát és a vödör – egy idő után el kell felejteni. Nekem már a gyerekeim is családos emberek, három unokánk van. Úgy érzem, hazudni sosem, lódítani viszont néha szabad, sőt, muszáj – akár egy mosollyal, akár egy félmondattal, hogy a másik megnyugodjon, és 24 órán belül már képes legyen elfogadni a mosoly nélküli igazságot.

Édesapám és édesanyám viszont indulattal, szenvedéllyel teli igazmondók voltak. Nem fordult elő olyan, hogy ne lettek volna egyenesek, és ezért csak hálás lehetek. Nagyon sokat tanultam az egyenességükből, miközben az egész szakmám egy közös megegyezésen alapuló hazugsághalmaz. (nevet) Ez most erős állításnak hangzik, de így van! Camus Félreértés című drámájában egy gyerekgyilkos anyát játszottam. Itt fel sem merülhet párhuzam azzal, hogy ötévesen, a Telefunken rádióból hatott rám Maria Callas, tudtam, hogy ki ő, és bennem élt, a bőröm alatt. Eszembe sem jutna gyilkolni csak azért, hogy azt fel tudjam használni egy gyerekgyilkos anya szerepéhez. Bár folyamatosan figyelem az embereket, nem hiszek abban, hogy csak átélt szituációkat lehet megjeleníteni a színpadon. Márpedig ha ez így van, akkor a színészet közös megegyezésen alapuló, tehetséges lódítás, miközben a világ egyik leggyönyörűbb dolga színpadon állni.

Azt, ahogyan a szakmájáról gondolkodik, igyekszik átadni a partnereinek? A Maladype Színház esetében is új játszótársakkal dolgozik majd együtt, a Vígszínházba is sok pályakezdő színész került.

Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, annyira más a mostani ritmusunk, mint korábban volt. Én a szakmám nagy részét takarásban tanultam meg. A mesterem, Vámos László zseniális ember volt, mindenre, amire lehetett, megtanított bennünket. Megtanított, például, a takarásban, a büfében, az öltözőben, az öltözőfolyosón való életre is, ahol már nem a színészet dominál. Megtanított az elődeink tiszteletére.
Hagyománytisztelő ember vagyok. Nekem éppen olyan fontos, amit Bulla Elmától vagy Somogyi Erzsitől lestem el a takarásban – most szándékosan nem jóval ismertebb neveket említek –, mint amit Benkő Gyulától, Somogyvári Rudolftól vagy Darvas Ivántól. Egyiküktől az alázatot, másikuktól a határozottságot, a harmadiktól az eleganciát. Számtalan csodálatos elődömet tudnám felsorolni, akikben minden együtt volt, és akadtak olyan kollégáim, akiktől éppen azt tanultam meg, hogy így soha! Név nélkül említem, annak ellenére, hogy sajnos már nincs köztünk, de volt olyan kollégám, aki nem tudta, hogy mi a darab vége, mert az olvasópróbán az ő feladata a 26. oldalon véget ért. Ekkor ő fel is állt, és el is ment, és soha többé nem maradt ott a 27.-től a 118. oldalig. Őt is ugyanolyan szeretettel üdvözöltem és öleltem át, nem érezhette, hogy azt vallom: szellemi értelemben nem szabad hozzá hasonlóan létezni ezen a pályán. Közben ugyanis elképesztő karaktereket köszönhetünk neki, mert a színpadi jelenléte pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett.

Természetesen egyébként nem azért figyelem az embereket, hogy valamikor majd egy az egyben megjelenítsem a színpadon, amit látok. Azt nézem, hogy mi az, amit hordoznak az emberek, egy mosolyban, egy gesztusban, a szomorúságukban, a görnyedtségükben. Mi az, amit nem tárnak ki mások előtt, miért nem néznek bele mások szemébe? Manapság mindezt sokszor azért nem veszik észre az emberek, mert szemlélődés helyett a mobiltelefonjukat szorongatják, hogy véletlenül se maradjanak le semmiről. Hosszabb villamosutakon időnként olyan bensőséges, a bütyöktől a hajlenövésen át a rossz éjszakáig mindent kitárgyaló beszélgetéseknek vagyok a fültanúja, amilyenekhez semmi közöm nem volna. De biztos vagyok abban, hogy akárcsak a csípőnadrág, egyszer a nélkülözhetetlennek tekintett mobiltelefon is kimegy majd a divatból: nem egy társ, hanem egy használati tárgy lesz belőle. Én semmilyen 21. századi újdonságnak nem vagyok ellenzője, én is csak így tudok kommunikálni a New Yorkban élő nagyfiammal. De azt, hogy a mobiltelefon a tizenegyedik ujjam legyen, mint az emberek zömének, nem tudnám elviselni.

Ön hogy látja: amikor a nézők beülnek egy előadásra, mi történik a „tizenegyedik ujjukkal”? El tudják náluk érni, hogy félretegyék a telefont?

Felhívjuk a figyelmet arra, hogy kapcsolják ki. A korábban említett Camus-dráma, a Félreértés előadásán L alakban ültek a nézők, köztük volt a tér, ahol játszottunk. Csak az L alak törésénél, a csücsökben lehetett kimenni. Szörnyűséges témát, egy gyilkosságsorozatot dolgoztunk fel, köztünk és a nézők között pedig legfeljebb félméternyi volt a távolság. Én nagyon szeretek ilyen intim környezetben játszani, mert sokkal kevesebb gesztusra és alacsonyabb hangerőre van szükség, és bensőségesebb is. 25 perc telhetett el az előadásból, amikor az első sor szélén egy hölgynek megszólalt a mobiltelefonja. Nem jött zavarba: megkereste a ridiküljében, felvette, majd szépen átgyalogolt a téren keresztül, ahol játszottunk, kiment a szabadon hagyott kis sávon, és onnan folytatta a beszélgetést. Soha többet nem jött vissza, de még hallottuk hangosan beszélni, mondanom sem kell, nem Camus-ről.

Olyan pillanat ez az életemben, amiről azóta is gondolkodom: vajon mit kellett volna ott, akkor lépnünk? Az imént kérdezte, hogy sajátom-e az őszinteség, az igazságra való törekvés. Abban a helyzetben átfutott az agyamon, hogy két percre kiszálljak az előadásból, a hajánál fogva szépen visszaültessem a hölgyet a székre, a kikapcsolt mobilját kiadjam az ügyelőnek, és folytassuk tovább az előadást. A mai napig bánom, hogy nem tettem meg! Ennek a nőnek vissza kellett volna ülnie, hogy tudja meg, mibe telefonált bele! Hiszen nem tudhatta, hogy a történet szerint majd megérkezik a fiam, és őt is megöljük!

Máskor is bőségesen előfordult, persze, hogy megcsörrent egy telefon, és ha tehettem, oda is kaptam a fejemet. Sőt, éppen a Mesterkurzus egyik előadása alatt történt – ahol könnyedén lehetett kommunikálni a nézőkkel –, hogy a második sor közepén elaludt egy férfi. Megszólítottam a mellette ülő hölgyet: Jó estét kívánok! A maga kedves férje az, aki a jobbján ül, és mélyen alszik? Szóljon már rá, hogy menjen ki, mert engem nagyon zavar, hogy állandóan leesik a feje! Kiáltsak egy nagyot? Énekeljek pár sort, hogy fölébredjen?” Persze, megértem szegényt, mert otthon éppen BL-mérkőzés lett volna, fél hétkor pedig már toporgott a felesége, hogy öltözzön már fel, mert bérletük van... Nyilván dühös volt, hogy ott kellett hagynia a meccset, és 3-4 sörrel a gyomrában, dacból felvett szép ruhában csak beült a második sorba, ahol dühödten elaludt. Abszolút igaza van a maga szempontjából, de szépen kérem, inkább ne jöjjön el!
Zárójelben jegyzem meg, hogy én is szeretem a BL-meccseket, nagy Barca-drukker vagyok, és amikor játszanak, ha csak tehetem, kimegyek az ügyelőhöz megkérdezni, hogy áll a meccs, noha ő Real Madrid-drukker. De az ilyenkor sem fordulhat elő, hogy engem hívni kelljen a színpadra. Működik bennem egy óra, és a jelenésem előtt már 2-3 perccel hamarabb ott vagyok, mert szükségem van arra, hogy lássam, mi zajlik odabent, a színpadon.

Szóba került az intimebb színházi környezet és a nézők megszólítása. A Maladype Színháznak alapvető sajátossága, hogy kis térben játszanak, közel a közönséghez, akikkel így egyszerűbben lehet kommunikálni. A Dada Cabaret esetében viszont kivételesen nem ez a helyzet: azt ugyanis az Átrium Film-Színház színpadán adják elő.

Attól mi még ugyanúgy fogunk kommunikálni a nézőkkel! Zoli kezében vagyunk, és én nem hiszem, hogy ő ne akarna pontosan úgy kommunikálni, mintha kicsi térben lennénk. Zolinál a párnahuzat biztos, hogy ki van fordítva, mert az álmai egy kicsit mindig meg vannak tekerve. Az agya igen csavarosan, egy kicsit mindig máshogyan jár, ettől is olyan izgalmas alkotó. Én annyira hiszek benne, hogy azt szeretném, ha neki is ugyanannyi öröme telne bennem, mint amennyire én örülök annak, hogy vele dolgozom.

A Dada Cabaret bemutatója után mi mást tartogat még az idei évad?

Egyelőre nincsenek további tervek. A Vígszínházban az volt az elképzelés, hogy benne leszek a Pentheszileia Program című előadásban, de úgy alakult, hogy szerepem szerint Lázár Kati alakítaná a nagymamámat, márpedig mi a főiskolán egy osztályba jártunk. Katit nemcsak nagyon szeretem, hanem zseninek tartom. Ha csak megszólal, őrületes erő sugárzik belőle. Őszintén örülök, hogy a színházunk meghívta vendégjátékra. Így egyértelműnek találtam a megoldást, hogy nekem kell a darabból kilépnem, és Hullan Zsuzsa veszi majd át a helyemet. De játszom eleget, tehát ezzel kapcsolatban semmiféle rossz érzés nincs bennem. Ugyan nem tudom, mi vár rám idén a színházban, de ahogy a Dada Cabaret rám talált, elképzelhető, hogy adódik valami más meglepetés is.

Verasztó Annamária, origo.hu, 2016