Átlagon felüli eltökéltség - Interjú Balázs Zoltánnal

A Maladype Színházba vezető út nem szokványos, hiszen egy Mikszáth téri polgári ház lépcsőházán keresztül közelíthetjük meg a játszóhelyet, amely egy nagypolgári lakás. A színházba lépve egy teljesen átlagon felüli, ám kifejezetten barátságos előszobában találjuk magunkat. Egy olyan térben, ahol első pillanattól kezdve világos: a színház végre közel enged bennünket magához. A Maladypében a néző az előadásokban játszó színészekel közös gondolkodás alapján beavatottá válik a színházi alkotás folyamatába. Lendületes, hiteles, dinamikus és friss szellemiség egy polgári lakás falai között. Itt beszélgettünk Balázs Zoltán színész-rendezővel, a Maladype művészeti vezetőjével.

Ilyen közel lenni a nézőkhöz – ez nem egy természetes dolog. Mi a titka a lakásszínház varázsának?

Bár a világon több színházi formáció is dolgozik azon, hogy a játszókat és a nézőket közös játéktérbe helyezve megszüntesse a klasszikus értelemben vett színpad és nézőtér viszonyát, keveseknek sikerül olyan organikusan birtokba venniük a teret, mint a Maladype színészeinek a Bázison, egy nagypolgári lakásban. Ennek egyik kulcsa a „megosztott, mindenre kiterjedő figyelem”. A közvetlen és személyes játék során a színészek észrevétlenül teszik képessé a nézőket, hogy több mindenre tudjanak egyszerre összpontosítani: a szövegre, a mozgásra, a színész és a néző sűrűn váltakozó kapcsolatára, vagy a Mikszáth térről beszűrődő külső zajokra, amik a játszók érzékenysége által szervülnek az aznapi előadás menetébe. Sokat tettünk azért, hogy olyan stabil és rendszeresen visszatérő közönségbázis kísérje figyelemmel színházunk munkáját, akik a Maladypére jellemző látásmódot és gondolkodást megértik és tolmácsolni tudják mások számára is. Sajátos színházi működésünk nem csupán egyszeri élményeket, hanem folyamatokat kínál közönségének: beavató programokat, nyílt próbákat, rendszeres beszélgetéseket.

Ez nagyon tudatos építkezés eredménye lehet. Az egész társulatot eszerint alakítottátok és válogattátok össze?

A Maladypében játszóknak átlagon felüli eltökéltséggel kell rendelkezniük, hiszen nem egy életbiztosítás, ha valaki ezt a független színházi létformát választja. Motivációt a színház szellemisége, vezetői-rendezői koncepciója, szakmai hitelessége és itthoni, külföldi elismertsége adhat számára. A társulatnak olyan színészek a tagjai, akik kereső-kutató alkatúak, nyitottak a változásra, a váratlan helyzetekre és a huncutkodásra.

Fiatalok is nyitottak a világotokra? Hogy látod, igaz a sztereotípia, hogy az Y-generáció kevésbé fogékony az ilyen offline dolgokra, mint a színház?

Valóban azt szokták mondani, hogy a legfiatalabb generációt jobban érdekli ma a net és a mozi. Ez részben igaz; és megvizsgálva ennek eredőjét, azt gondolom, hogy van is mit törlesztenie a színházi élet képviselőinek és alkotóinak feléjük...

Miben áll ez az adósság?

Abban, hogy a színházcsinálók ritkán vannak szinkronban az Y-generáció mindennapi problémáival és köznapi átváltozásaival! Maguk az alkotók sem nagyon osztják meg egymással felismeréseiket és tapasztalataikat, így színházi ajánlataik, színpadi megoldásaik – Bulgakov szavaival élve-, másodlagos frissességűek maradnak. A sokszor elvont, misztikus ködbe burkolt gondolatok, éppúgy, mint a direkt állítások és művészi üzenetek útját állják az integratív, fiatalok felé is nyitott érzékenyen felépítethető és irányítható együttes fejlődésnek. A színház, mint a közös felismerések kreatív lehetőségeinek terepe sok esetben elszigetelt és kopár felületét jelenti a hétköznapok valóságát új igazsággá transzponálni akaró fiatalok számára. Mi színháziak, sajnos, nem tudtunk bizonyos színházi alapértékeket számukra időben és érvényes megoldásokkal átörökíteni. Ilyen értelemben a színház leginkább az őshonos kertészethez hasonlít, ahol a kísérletező kedvű fiatal generáció nem számíthat új fajok nemesítésére, újdonságokra, egzotikus növényekre.

Mindez mit eredményezhet? Hova vezet összességében a közös változtatás és újratervezés?

Azt hiszem, ha a színházművészetet újra meg lehet termékenyíteni olyan emberi és szakmai értékekkel, melyeket a világ változatos és igen gazdag antropológiai, kulturális kincseiből emelünk be saját fejlődésünkbe, nyitott szemléletünkbe, akkor sokkal komplexebb, szélsőségesebb és dinamikusabb megoldások születhetnek színházainkban.

Azért elhagyni a komfortzónát, és behozni ezeket az újdonságokat nem lehet mindig kockázatmentes. Nem félő, hogy invazívvá válnak a behozott egzótáid, és elnyomják az eredeti gyökereket?

Minden változás kockázattal jár. Ha egy alkotó – bármilyen ügyesen is zsonglőrködjön addigi tudásával – nem őrzi meg kísérletező kedvét, törvényszerűen elkezdi felélni megszerzett eredményeit. A múlt relikviái, a „hozott dolgok” rendkívül fontosak az ember fejlődése szempontjából, de szükségünk van a változtatásra, a bizonytalanra, az ismeretlennel járó borzongással teli felismerésekre is. Schiller Don Carlos című darabjában II. Fülöp a változást, a fejlődést, a haladó gondolkodást kétségbe vonó kérdéseire Posa márki a következő mondatot válaszolja: „Veszélyes vagyok, mert elgondolkoztam magamon!” Ennél pontosabb és korszerűbb választ nehéz megfogalmaznom. Ha mindenki csak a biztonságos utat választaná, minden esetben győzne a redukcióval járó komformizmus.

Hogyan tud a színházban együtt dolgozni az újító kedvű új generáció a tapasztalt, idősebb, és talán hagyománytisztelő művészekkel?

Erre a kérdésre Bessenyei Ferenc könyvében olvastam egy érvényes választ, aki, amikor megkérdezték tőle, hogyan tud a fiatal és az idősebb generáció együtt dolgozni és alkotni, ezt válaszolta: „- Nekünk, tapasztalt időseknek már elég erős a vállunk ahhoz, hogy elbírjuk a fiatalokat, akik, vállunkra állva, éles látásukkal megmondják, hogy merre induljunk együtt.”

A Maladype elég pontosan látja az irányokat! Mi a célkitűzésetek?

Szeretném hinni, hogy minden este sikerül hozzátennünk valamit közönségünk látásmódjához, változó szemléletéhez. Ettől még nem hiszem, hogy „borzasztóan fontos” vagy „nélkülözhetetlen”, amit csinálunk, de „kis szikrákat” generálni komoly felelősség és kihívás, persze öröm is. Ezért a célért nagyon megéri.

Jánoska Rita, &U Magazine, 2017