Hogyan fogadtad, hogy Zsótér veled akarja megrendezni a darabot?

Úgy, mint 2005-ben a Hamletet, amikor kiderült, hogy Tim Carrol bennem gondolkodik: döbbenten, de nagyon kíváncsian. Tim akkor azt mondta, hogy az ő Hamletjének szüksége van az én rendező-agyamra, a megújuló stratégiával rendelkező szellem játékosságára, és arra a képességemre is, hogy színészként a szerepalak közvetlen helyzetein és pillanatain kívül tíz-húsz lépéssel előre is tudjak tervezni. Zsótér Sanyi többször is megnézett a Hamletben, tetszett neki a jelenlétem. Richárdunk talán a Hamlet meghosszabbítása. Mivel Sanyi korábban már többször dolgozott a Maladype társulatával és velem is, egyértelmű volt, hogy egy nem klasszikus III. Richárd bemutatóját készítjük elő.

Mit jelent a nem klasszikus jelző?

Az előadás eleje már exponálja a rendezői szándék sajátos jellegét és azt a szokatlan szemléletet, amellyel Sanyi és alkotótársai, Ambrus Mária, Benedek Mari és Ungár Júlia a klasszikus drámához nyúltak. Nyitómonológomban egy szappanbuborék-fújót veszek elő, és azzal huncutkodom; a nézőkkel való cinkos játékon keresztül érzékeltetem: a buborék tökéletes arányához és formájához képest még a legvonzóbb külsejű nő és férfi is tökéletlen. Ha ezt a gondolatot – mint a richárdi program egyik főpillérét – egyes szám első személyben tudom átadni, akkor a nézők azonnal megérzik, hogy a mi előadásunk másfajta olvasatot, befogadói attitűdöt és absztrakciós készséget igényel tőlük, a Maladype III Richárdja nem szokványos kaland lesz. Richárdként ezért nem viselek gyógyászati segédeszközöket, és „bicegőtudományomat” sem kell hosszan bemutatnom az előadás elején.

Ezzel szemben fontos szerepe van a dikciónak.

Shakespeare királydrámáját Szigligeti Ede 130 éves fordításában tolmácsoljuk. A különleges kifejezésekben bővelkedő szöveg – amely mindeddig magyar színpadon még nem hangzott el –, a nézők számára nem biztosítja a Vas Istvántól már megszokott verssorok klasszikus zeneiségét, így az előadás során antennáikat sokkal jobban ki kell nyitniuk. Mindvégig figyelniük kell, hogy egy-egy szereplő hogyan fogalmaz, milyen szokatlan jelzőket és meghökkentő kifejezéseket használ, így közönségünk is figyelmet és energiát fektet abba, hogy a Szigligeti-szöveg megszelídüljön, plasztikussá váljon, és a játszókkal együtt ők is eljussanak a leglényegesebb információkhoz és felismerésekhez. Többen épp a szöveg kedvéért nézik újra az előadást.

Richárdod külsőre vonzó férfi, aki lélekben sem sátánian gonosz és torz. Ez egyáltalán nem megszokott szerepformálás.

Nem bizony. Már Sanyi szereposztásából és darabelemzéséből is kiderült, hogy a próbák során nem a sztereotip megoldásokat alkalmazzuk majd, és ez mindannyiunkat nagyon motiválttá tett: például hogyan fejtjük meg közösen a drámán belüli váratlan veszteségeket.

Veszteségeket?

Igen. Richárdnak ugyanis előbb-utóbb veszteségekkel kell számolnia; túlgaloppírozza magát, és amikor végre megszerzi mindazt, amire vágyott, már nem tudja élvezni győzelmét, vesztesnek érzi magát. A Buckinghamtől való elszakadás komoly traumát jelent számára. Buckingham herczeg (az előadásban minden nevet cz-vel ejtünk) nem teljesíti Richárd legfontosabb kérését, nem akarja megölni a királyi gyerekeket, így bekövetkezik a teljes elhidegülés, ami szinte „szerelmi törést” jelent a Buckingham segítségével „polczra” ültetett Richárd királynak. Ezután elveszti játékkedvét, a humorát, nincs kinek brillíroznia, felerősödik az elmagányosodás folyamata, és teret kap a fizikai-lelki szétesés. Tanúi leszünk egy kivételes szellem összpontosító képességének szétmállásának, amelynek következményeként – legalábbis a mi elképzelésünkben – Richárd végül elveszti a józan ítélőképességét is. Sanyi radikális rendezői gesztusának köszönhetően mi nem játsszuk el az utolsó felvonást, előadásunk a „Lovat! Lovat! Egy lóért országomat!”sorral fejeződik be, így a végén már egy bomlott elme vizsgálja önmagát, analizálja a valós és a vélt szándékokat. „Richárd szereti Richárdot, vagyis Én Én vagyok” – én kezdtem el, és nekem is kell befejeznem önmagam előtt, önmagamnak, önmagam által. Senki nem fog megsiratni vagy keresni. Szembesülnöm kell a véggel, vagyis a környezetemben korábban sikeresen használt „tükrözéstechnikát” egyszer csak magamra érvényesen kell alkalmaznom. S ez nem olyan egyszerű. Sanyi rendezői igénye, hogy Richárd jéghideg, penge aggyal készítse el önmaga leltárát, ami után el kell fogadnia: ebben nincs több, kimerült. Szinte óhajtja a halált.

Pici a tér, és nagyon közel vagy a nézőkhöz. Mégsem te vagy a főszereplő. Mintha Richárdod visszahúzódna, persze a döntő pillanatokban ott van, mint egy pók.

Pont ezt szerettük volna! Ettől veszélyes. Hogy nem fedi fel magát.

Az egyik kulcsjelenetnek az Anna–Richárd jelenetet tartják. Ez nálatok mintha nem lenne olyan jelentős. Ez nem érdekelt benneteket?

Sanyi úgy gondolja, hogy itt egy ujjgyakorlat zajlik, azaz Richárd bemelegít, a hódítást egyfajta „edzésprogramnak” tartja. Ha ez sikerül, akkor az ennél sokkal bonyolultabb későbbi akciói is sikerrel járnak. Richárdnak azt a ritka képességét szerettük volna megmutatni, hogy annyira át tud olvadni egy másik ember empatikus megfigyelésébe, hogy az – ebben az esetben Lady Anna – úgy érzi, Richárd állításainak figyelmes, személyes fedezete van, és konkrét érveléstechnikája minden zavarba ejtő állítása ellenére komoly és hasznos igazságokat hordoz. Anna saját helyzete és érzelmi felfokozottsága miatt pontosan tudja, hogy miért nem lehet neki Richárddal dolga, de Richárd (ekkor még Gloster herczeg) olyan logikusan fordítja meg a Lady állításait, hogy az egyre sűrűbben veszti el gondolatmenetének fonalát, és nem tudja folytatni, amit elkezdett; elakad, új érvelésekbe kezd. Sanyi ezt a típusú építkezést, a logikai ugrásokat meg az érveléstechnika sajátos szabályszerűségét komolyan véve nem kényszerített bele abba a sztereotip viselkedésmodellbe, amelymegengedi a Richárdot képviselő színésznek, hogy a látszólagos torzságok mögött egy dzsigolót kelljen táplálnia. Ez a jelenet Szilágyi Ágotának és nekem is nagy kihívást jelent. Nincsenek nagy érzelmi amplitúdóink és primer vagy direkt játéksablonjaink. Összetett és bonyolult színészi feladat, hogy a jelenetünket figyelő néző fokról fokra észrevegye Anna állításainak ellentmondásait, és élvezze azt, ahogyan Richárd mindezt leleplezi és visszatükrözi. Először nem a nő és a férfi találkozik, hanem a helyzetet értő, és erről érdemben kommunikálni akaró két ember. Mindeközben azonban egymásra „kattannak”, és ettől a váratlan és izgalmas, pszeudoerotikus élménytől Annának felfrissül az élethez való viszonya – tömören: Richárd életet lehel Lady Annába.

Változott-e az előadások során a játékod?

Meggyőződésem, hogy igen. A visszatérő nézők is ezt jelzik vissza. Az első néhány előadáson még nagyon tiszteltük Sanyi elképzeléseit, de idővel megéreztük, hogy a koncepcióban hol vannak olyan rések, amiket újabb és újabb színészi felfedezésekkel, finom játékokkal ki lehet tölteni. Ha Sanyi is értékeli ezeket a pillanatokat, az sokat emel mindannyiunk játékán.

Említetted, hogy viszonylag rövid idő alatt elértétek már a negyvenedik előadást. Gondolom, nemcsak a Bázisotokon játsszátok.

Egyre több fesztiválra kapunk meghívást, méghozzá kortárs színházi törekvéseket bemutató fesztiválokra, tehát előadásunkban lennie kell valami szokatlan és új tartalmi-formai értéknek. A rendezői hangsúlyok teljesen máshol vannak, ezért a színészi játék is másféle eszközökből építkezik, mint a már megszokott III Richárd-interpretációk. Olyan arány- és stílérzéket, valamint finom modulációt kíván a játszóktól, amit gyökeresen másként kell alkalmazzunk egy szobában vagy Gyulán, a Vár nagyszínpadán, vagy egy külföldi fesztiválon – legutóbb Brnóban, legközelebb Bitolában –, amikor egy impozáns, nagy nézőtér előtt helyezkedik el a játéktér. A külföldi közönség is nagyon figyel, mert elsősorban nem a látványos és hatásos elemeket kapja meg, hanem egy finom hangolású, intimebb és személyesebb III Richárd-adaptációt. Az előadás előrehaladtával megnyílik számukra ennek a megközelítésnek a különleges szépsége és ereje. Ha például az én egészséges külsejű Richárdomnak egyenes és közvetlen viselkedésével és kommunikációjával sikerül megnyernie a nézők szimpátiáját, és cinkostársaimmá tenni őket, előfordul, hogy megsajnálnak a végén. Így, bár nagyon messziről indulunk, végül nagyon közel kerülünk ahhoz az egy tartott hanghoz, ami idővel mindenki számára az élet-halál beteljesülésének elkerülhetetlen lényegét és esszenciáját jelenti.

Amit előadásunkkal képviselünk, az tulajdonképpen egy minimál zene. Egy Cage-mű, ha jól csináljuk.

Nánay István: Richárdok, Színház, 2018. július-szeptember