Mátyás Viktória: Egy igaz kép hamis látványosságokból születve

Ezzel a kiragadott mondattal akár lehetne is jellemezni a Maladype legújabb előadását, A Balkont, hiszen mindvégig az illúzió különböző szintjeinek vagyunk részesei, miközben komoly igazságokra kapunk rávilágítást.

Október 3-án, hosszú évek után ismét bemutatásra került magyar színpadon Jean Genet A Balkon című drámája. A darabot a Maladype Társulat tűzte műsorára Zsótér Sándor rendezésében. Az előadás nem feltétlen győz meg minket arról, hogy a mű ez idáig méltatlanul volt mellőzve a repertoárokból, de Zsótér és a társulat izgalmas kísérletet tesznek a benne rejlő lehetőségek kiaknázására. Ez nem az a fajta előadás, ahol a néző kényelmesen hátradőlve figyeli a történetet, itt folyamatos éber figyelemre van szükség ahhoz, hogy az eseményeknek legalább részét megértsük. De még az egyes részletek hiányában is maradandó élményt kaphatunk, hiszen az előadás minden eleme átlagosnak semmiképp sem mondható, merész módon van kivitelezve. A látványos és meghökkentő ötletek ellenére értő élményt mégis csak akkor fog jelenteni a történet, ha a rendelkezésünkre álló majd három óra alatt megpróbáljuk minél mélyebben felfejteni a látottak és az eseménysor jelentésrétegeit.

Ami a történet elsődleges szála, az a Madame Irma által üzemeltetett bordélyház, ahol az oda érkező vendégek szerteágazó kívánságainak igyekeznek maradéktalanul eleget tenni. Miközben a férfiak püspöknek, bírónak, katonának öltözve élik ki vágyaikat, aközben az utcákon zajlik a forradalom. Ez viszont talán az előadás legkevésbé jelentékeny része, mert a legnagyobb érdeme a többrétegű illúzióvilág megteremtése. Egyrészt a színészek a jelenetek közben időről időre géppuskaropogást és bombatámadást jelző hangokat adnak ki, ezzel az egész előadás alatt fenntartva a fesztült forradalmi hangulatot. Másrészt a bordélyt sok más elnevezésen túl illúzióháznak hívják, ahol a vendégek és a ház alkalmazottai különböző jelmezekbe bújnak a tökéletes szerepjáték részeként. És ennek a játék a játékban helyzetnek köszönhetően már nem lehet tudni, hogy hol húzódik a határ valóság és látszat között, hogy valóban zajlik-e a forradalom vagy az is a szerepjáték része, nem lehet tudni, hogy a szereplők megnyilvánulásaiból mi igaz és mi színlelés.

Ezt a rétegzett illúzióvilágot tovább erősíti, hogy egyes színészek egymás után szerepből szerepbe ugrálnak, ami elmossa annak a határát is, hogy meddig tart egyik vagy másik karakter története, bizonytalanná válik, hogy mikor melyik figura is cselekszik. És nemcsak több szerepet játszanak, de sok esetben a férfiak nőket, a nők pedig férfiakat alakítanak, ezzel pedig olyan szituációk adódnak, amivel megjelenik egy újabb kérdés: a homoszexualitás. De ebben a már-már abszurd világban, ahol hamar rájövünk, hogy minden megkérdőjelezhető, ennek bizonyosságában sem lehetünk biztosak. Ezért is gondolom úgy, hogy nem a tényleges, száraz történet az, ami a lényegi részét jelenti a darabnak, mert sokkal fontosabb, hogy a színészek bevezetnek minket egy látszatvilágba, és mindvégig fenntartják azt a hangulatot, amivel mi is az illúzióház „vendégei” leszünk, mert ezáltal döbbenhetünk rá az előadás igazi lényegére: mindnyájan szerepből szerepbe lépkedünk, és a világunk nem más, mint eljátszott jelenetek és szerepek sora.

A színészek karaktereikben úgy vannak jelen, hogy megtalálták azt a határt, ami a természetesség és a túljátszottság között húzódik, ami szintén ahhoz tesz hozzá, hogy kétséges legyen ki mikor játszik szerepet és mikor nem. Nagyon fontos részét képezik az illúzió megteremtésének a Benedek Mari által tervezett jelmezek, melyekről megint csak nem lehet tudni, hogy mikor melyik dimenzióban funkcionál öltözetként. A Fila Balázs által viselt rózsaszín bársony püspöki ruhát külön kiemelném, mert szerintem az előadás egyik ikonikus részét jelenti. Ambrus Mária díszlete kiaknázza a Maladype Bázis nyújtotta lehetőségeket. Megpróbált olyan hangulatot teremteni, mintha egy átlagos polgári lakásban lennénk, ennek jeléül szolgált a már-már giccsbe hajló hatalmas porcelán hattyú, emellett viszont jelen voltak olyan tárgyak, melyek a bordély irányítását szolgálták, mint az elektromos, különböző ablakokból álló világító gömb, amivel betekinthettek az egyes szobák eseményeibe. Feltűnően sok tükör helyezkedett el a polcokon, illetve a kellékek közt, ami nyilván a nézők elé volt tartva (kicsit erőltetett módon). Az előadás minden eleme egységesen hozzájárul a kívánt hangulat megteremtéséhez.

Annak ellenére, hogy az előadás különleges ötleteket sorakoztat fel, melyek tökéletes egységet alkotnak, azt megfontolandónak tartanám, hogy lehet-e egy ilyen – ha pozitív értelemben is, de – zavaros előadást ennyire hosszúra hagyni. Az a folyamatos aktív figyelem, amit megkövetel a darab, már az első rész végére kimerítő lehet a néző számára, ami felveti annak lehetőségét, hogy valahol elveszünk a történetben. De emellett az is elmondható, hogy ez az előadás is csak a szűk rétegszínházi közönségnek szól. Viszont a Maladypenek megvan az a biztos nézői bázisa, akik mellett szabadon kísérletezhetnek a különféle stílusokkal és eszközökkel. A Balkonban pedig Zsótér Sándor közreműködésével tényleg kihasználták az adódó lehetőségeket, hogy mind a Genet darab, mind a nézők, és talán saját határaikat is feszegessék.

Mátyás Viktória, Súgópéldány, 2017.