Árvay Alice: Ki nézi a Leonce és Lénát - Maladype

Kinek jó a polgárpukkasztás, ha nincs polgár? A színházba járók már rég hozzászoktak a meghökkentőnek szánt kezdésekhez, az oda tévedők meg még úgysem tudják, hogy mit akarnak a színháztól, mihez képest kellene - és miből - felrázódniuk. A Maladype Leonce és Lénáját első körben is lehet ennek a kettősségnek a szempontjából szemlélni. A színházba járónak nem elég jó, a színházba betévedőnek meg nem azt mondja, amit mondhatna. Mégis csak annyit lehetne a Maladype rovására írni, hogy nem egységesen nagyszerű. Olykor az előadás milyenségéért a közönség felel, klasszikusan akkor, amikor neki engedik át a rendezés lehetőségét. Itt is ez történt. Az előadás kárára.
A Büchner-darab ázsiója magas bizonyos körökben, ami részint annak köszönhető, hogy kellőképpen homályos ahhoz, hogy hordozza a nagyság álmát (és a hülye nagyzolásét is persze), és a nézővel együtt álmodásban újrateremtődik az ifjúkor fárasztó naivitása, mármint a másé, és ugyanakkor a megunhatatlan frissességé is, azaz a magunk fiatalságának magunkban hordott képe. A darabot zseniálisnak szokás tekinteni, pedig csak mámorítóan, szeretnivalóan rossz. A szépen megformáltság nem jellemző a darab belső szerveződésére, és Büchner olykor felkelti a bizalmatlanságot, hogy a szépen elmondott gondolat mögött csak egy szépen elmondott gondolat van. A darab cselekménye a már ezerszer elmesélt szimbolikus utazás, ami a növekedésről akarna szólni. Felemás a darab is, az előadás is, a társulat is. Ki nőtt ezalatt? A társulat ébreszteni akar, a darab álmodni.

Last minute útnak viszont nagyon is megteszi valami igazabb ország belső tájai felé, beleértve, sajnos, a megkerülhetetlen alsó fertályt. A Leonce és Léna egyik lehetséges olvasata a zsigeri ellenszenv a szerepelvárásokkal szemben, azaz mindennel szemben, ami közvetlen érdekünket nem szolgálja, és meg lehet utálni a darabban ezt az önszerelem hisztériájában szenvedő hisztérikus szörnyet is, aminek a bája percről percre tűnik. Az alternatív színház átka, hogy az előadáshoz kellene egy jó közönség is. A Maladype-előadásban is a dramaturgiai fókuszok hiányában nem az történik, aminek talán kellene történnie, nevezetesen, hogy a néző szocializálódik és megélhet olyan tudattartalmakat, amelyek a tiltás körébe esnek. Miért kell az élmény? Azért, mert csak az élményszintű események következtében képesek integrálódni a különböző tudattartalmak. A Maladype társulatának ennyit lehet felróni: a tudattartalmak nem tudnak integrálódni, mert nem biztonságos projekció, s ez bizony nagy baj.
Kétféle élmény akarna keletkezni, és annyiban marad mindkettő. Azzal, hogy a néző kapja meg a rendezői hatalmat, ezzel a gesztussal arra is kényszerítik, hogy kontrollban maradjon, aminek két katasztrofális eredménye van. Egy: semmire sem tudja használni. Kettő: olyan tudatállapotban tartja fogva, ami épp azt nem teszi lehetővé, ami a színház lényege - nem desztillál, nem sűrít, ezzel pedig az élményszerűség sérül. A saját egónk, kontrollrendszereink kivetítése pedig kiábrándító, épp elégszer látjuk, és semmikor sem nagy élmény.

Hát ez volt az egyik fő baja az előadásnak. Nem zökkentett ki. Ezt a közönséget? A jelenetek véletlen egymásra rendelődése nem rajzolt ki önálló értelmezést, és úgy tűnik, más számára sem. Ha így van, akkor konfigurációs hibát észleltünk. Gondolatébresztő jelenetkészlet tanúi lehettünk, és néhány zseniális pillanaté. Talán az alternatív színháznak különböző nézőszűrői technikákat lenne tanácsos alkalmaznia.
Az október hatodikai előadás véletlenszerű sorrendjébe két obszcén jelenet is belekerült, és bár mindkettő erős jelenet volt, maga a gondolat, hogy megint a normák áthágásával akartak hatni - rettenetesen unalmasnak tűnt. A tökéletes és önkéntes kiszolgáltatottság látványa mit tud jelenteni önmagán kívül? Annak, aki színházba jár, ezek már csak közhelyek, a színházba betérőnek meg jaj, ha ezt a színházzal téveszti össze. Bírt-e a két obszcén jelenet többet is hozni, mint azt az attitűdöt, hogy pár ember nem nyughat addig, amíg nem szaros a szája széle, ahogy Hofi mondta kicsit más kontextusban. Nem tudom.

Hadd mondjam el a csoda részét: először is, mindennek ellenére remek előadás volt, remek színészekkel. A társulat tapasztalatokban gazdag delnője, Bakos Éva volt az egyedüli, akiben láttam a megindító ifjúságot. A többiek csak fiatalok voltak. Van abban valami elképesztően gyönyörű, hogy egy kevés figyelmet és elismerést kapott művész valamikor valódi mesterré érett, és olyan most, mint a gyümölcsfa, aminek az ágai a földig hajlanak édes terhétől. Ilyen természetes terülj-terülj asztalka volt Bakos Éva azzal az egyetlen kívánsággal, hogy legyünk képesek elvenni, amit adni képes. Ő játszotta Rosettát, az okos kedvest, akire Leonce ráun. Leonce ugyanis könyörtelen módszerességgel öli meg a szerelmet. Rosetta a saját tengelye körül forog, vele szemben köröz Leonce és jelentős súlyúnak látszó (bambusz)rudakat helyez a régi kedves testére. Egyre több rúd kerül Rosetta vállára, karjára, mellére, aki egyre nagyobb erőfeszítéssel képes csak mozogni, és fájdalomtól tébolyult szerelmes tekintetét le nem veszi kedvese arcáról, aki irgalmatlanul pakol tovább. A haldokló szerelem gyönyörteli pillanatai: az örök Éva rimánkodik, de közben nem is kér semmit, mert már az az öröm is épp elég, hogy a kedvese öli meg. Elképesztően erős drámai atmoszférát teremtett abban az előadásban, amelynek kicsit gyengére, mert erőltetettre sikeredett a bevezetése, és a szereplők és a történet bemutatása közben még a captatio benevolentiae (azaz a jóindulat elnyerése) sem működött maradéktalanul.
Az elődás egésze a helyzetből fakadóan dramaturgiai törésekből és buktatókból állt, és néhány nagyon erős jelenetből: a svéd király utódkiképzési módszerei, Péter király kétszer, Leonce és Rosetta, Leonce és Virgilió nívós, férfias tárgyalása az élet szépségeiről. Az egyik epizódnak Léna és a nevelőnő a főszereplői, akik hallatlanul üdék és bájosak, ahogyan az alaphelyzet is az: a "nekivadult", ámde voltaképpen félénk lányok nekivágnak a nagyvilágnak, hogy most aztán nagykanállal esznek az életből, de még az árnyékuktól is riadoznak, nemhogy nagy életet éljenek.
A nagyon furcsa, szedett-vedetten tehetséges jeleneteket kényszerházasság zárta. Kínos vég.
A közönségből találomra kiválasztott, egymás számára ismeretlen két ifjú embert két bambuszrúd között terelgetik egymás felé, és a színészek bátorító ugratása közben kénytelenek elérkezni egymáshoz. Pokoli.

A valamirevaló polgár társadalmi funkciójának legfontosabb vetülete, hogy ki lehessen nevetni. Ezen az este viszont nem volt közönség, aki megérdemelte volna, hogy bevonják, és még azt sem, hogy kinevessék. A művészi sokszínűség talán megengedhette volna, hogy nem csak jelenetsorok, hanem koncepciók között is választhassanak a színészek. Talán jobb feláldozni a végtelenséget egy koncepcióért, ami határokat szab. De bátorság kell ahhoz, hogy az ember bezárva tudjon maradni. A szabadság nem a lét tere, hanem kizárólag a döntés szabadsága, amellyel a léthelyzetek között választunk: a falak rugalmasságát választjuk, a horizontot választjuk, a mátrixot választjuk, a gumiszobát is mi választjuk, akármit választhatunk, de határt választunk. Nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy a kísérleti színház az ilyen rosszul értelmezett szabadságmezőkön vérezne el a legtöbbször. A csülökhöz címzett vendéglőben sem csak csülköt szolgálnak fel, de tudom, hogy a húsevők ízlelőbimbóinak óhajtanának ingerdúsan kellemetes környezetet szolgáltatni. Az alternatív színháznak ilyen felépítése, valahogy knocoutolja a sírást is, a nevetést is, azaz se vega, se hús, mert a közönség nagyon is szolgai módon már megszokta a babot és a káposztát, és egyáltalán nincs mit kivetíteni - amitől szánalmas. A nevetni és bólogatni egyaránt túl készséges nézők látványába még a kevéssé érzékenyek háta is beleborsódzik. Alternatív színházba csak olyanokkal kellene elmenni, akik olyan szívvel és fővel jelennek meg, amiben történik valami.

A Maladype Találkozások Színháza előadásában a gyenge pontot egyértelműen a nézőközönség jelentette, akik a jelentésességért feleltek.
De azt a döntést talán mégis csak a társulatnak kell meghozni, hogy miképpen szeretné az élményszerűséget létrehozni. Két más irányú élménykezdemény maradt meg kialakulóban. Nem lett világos, hogy a darabbal a társulat felrázni szeretné a közönségét, vagy hagyni, hogy elmerüljön a saját tudatalattijában, azaz működés közben megmutatni megbocsáthatóan örömhajhászó énünk? Megmutatni, hogy a fogalmi képkészletünk mi, azaz de facto miben áll a világról és benne magunkról, vagy azt, hogy ez a képkészlet milyen. Én arra gondoltam, hogy ezt a döntést csak a társulat hozhatja meg.
A közönség hétfői, 2008. október 6-i, viselkedése alapján úgy tűnik, hogy a kollektív tudatalattiban semmi sincs. Egy teljesen letörölt winchester előtt meg nincs sok értelme játszani. Leonce és Lénát sem.

Árvay Alice, z’art.kor.hu