Szepesi Krisztina: Figaro házassága

Beumarchais vígjátéka könnyedebb és áttetszőbb, mint egy valódi, kézzel szőtt, hófehér selyemsál. Legalábbis első blikkre. Már ha azt gondoljuk, hogy a szerelem és az ahhoz néha megtévesztően hasonló tüneteket mutató elsöprő szexuális vágy, a magányosság, a megalázottság és a te­he­tet­len­ség érzése mind nagyon légies bohóság.
Zsótér Sándor rendezésében és a Maladype társulatának már egy ideje nagyon karakteresen felismerhető előadásmódjában Figaro tör­té­ne­te könnyed is, meg nem is. Mert itt még a humornak is súlya van. Egyes esetekben konkrétan akkora, hogy az ember majd’ leesik tőle a székéről. Aztán máskor hasonlóan súlyos fájdalom nehézkedik a szívre, de kell az is, az egyensúly végett.
A Maladype Bázisának nagyszobája szolgál az előadás díszleteként, mi, nézők pedig az élet labirintusfalaiként négy csapatra osztva, családiasan pislogunk egymás válla fölött, hogy bolyong körülöttünk a sok ártatlan, ártalmatlan lélek. Mert bár az érzelmek valódiak, azért Zsótér értelmezésében senkit sem lehet nem szeretni. A kis bűnök megbocsáthatók és meg is bocsátják őket. Figaro sem kell, hogy öb­lös hangon szónokoljon arról, micsoda kemény játék az élet, inkább játékmestere a forgatagnak. Orosz Ákos imádni való bohóc. Megbocsáthatóan okoskodó, szerethetően sunyi, tiszteletre méltóan frappáns, miközben néhány elkapott pillanatban megmosolyogtatóan naiv. Mert valójában nem a férfiak irányítják ezt az előadást. Bájosan bohém Almaviva grófként Tompa Ádám is csak reméli, hogy az általa eltörölt első éjszaka ellenére mégis elsőként kaphatja meg Figaro menyasszonyát. Faragó Zénó Cherubinját sem az esze vezeti, inkább bamba csodaváróként imádja a női nem minden felsorakozott tagját, mint ahogy a Bartholo doktort keménynek tűnő, de erősen szervilis lényként ábrázoló Páll Zsolt is csupán szemlélője a nők cinkos cselszövéseinek.
A prímet Tankó Erika Suzanne-ja viszi, ahogy tiszta, szűzies jelleme mögött megbúvó, megtévesztő agyafúrtságával nemcsak szerelmét képes megtartani, de hozományát is megsokszorozza. A másik irányító pedig a grófné, akinek fájdalmát és gyengeségeit Ligeti Kovács Judit megejtő eleganciával, finom nőiességgel mutatja meg. Még Fátyol Kamilla Fanchette-je is csak látszólag butácska naiva. Valójában talán okosabb mindenkinél, ahogyan eljátszva az üresfejű bábot, végül a többiekhez hasonlóan megkapja, amit akar. Eközben pedig Lendváczky Zoltán több karakterszerepben az előadás egyik fő humorforrásaként szórakoztat.
És bár Törőcsik Mari neve bizonyosan önmagában is jó cégér, a finom, csendes, őszinte és a vígjátéki túlzások mellett is realista játékmodorból ezúttal kilóg harsányságával, és néha szinte megrepeszti a falakat túláradó hanghordozásával. Még szerencse, hogy néhány csendes pillanatban egyetlen sokatmondó grimasszal vagy mosollyal emlékeztet rá, miért is olyan nagy színésznő.
Valahogy így kellene kinéznie a minőségi könnyedségnek. Figaro néha kissé hosszúra nyúló monológjai ugyan néhány másodpercre elengedik a kezemet, ám Ungár Júlia fordítása olyan könnyedén egyensúlyozik a klasszikus és a mai szófordulatok mentén, hogy nehéz lenne az előadásban valóban unalmas percekre lelni. Mert a szórakoztatásra szükség van, de ha lehet, akkor legalább így, közel felsőfokon.

Szepesi Krisztina, Pesti Műsor