Hercsel Adél: Figaro házassága, avagy a vígjáték fogaskerekében

Zsótér Sándor rendezése a Maladype Színháznál

Beaumarchais 1778-ban született vérbő komédiája, a Figaro házassága kiállta az idő próbáját, témája máig hat, s humora sem évült el. A Maladype Színház előadása legalábbis ezt mutatja Mikszáth téri Bázis névre hallgató lakásszínházukban, Zsótér Sándor rendezésében.

Persze némi ráncfelvarrás, vagyis Ungár Júlia mesteri újrafordítása nagyon jót tett a szövegnek. A dramaturg remek arányérzékkel elegyítette egymással a klasszikus és a modern nyelvet, aminek eredményeként az eredendően szellemes és sok helyütt csípős replikák még jobban ülnek, és humorosabbá válnak. A jó szöveg a Maladype Figarójánál már csak azért is fontos, mert egy szövegorientált, és a Maladypétől megszokottan díszlet- és eszközhasználatában minimalista előadásról van szó.

A díszlet egy fotel kivételével a polgári lakás adta rendelkezésre álló tér maga, ami nagyon jól passzol egy olyan előadáshoz, ahol a szereplők mániákusan bujkálnak egymás elől, és remek lehetőséget ad a helyzetkomikum kijátszására. Mintha azzal kísérleteznének, hogy hogyan lehet egy produkciót minél kevesebb kellékkel megoldani, ezért szinte mindent egy melltartóval, fantáziával és pontos színészi játékkal helyettesítenek.

A szöveghez hasonlóan, Benedek Mari jelmezei is viszik az előadást, mert sokszorosan a jelmezekbe, a frizurákba, a sminkbe kódolja mindazt, amit a díszletek, a fények és a kellékek nem mutatnak meg. Nagy ötlet, hogy a szereplők szinte kivétel nélkül esküvőhöz vannak öltözve, mert a darab annak a bolond napnak a története, melynek estéjén a Grófné első komornája, Suzanne (Tankó Erika) és a Gróf inasa, Figaro (Orosz Ákos) összeházasodnak. A jelmezek tehát azt hivatottak kifejezni, hogy minden e körül az esküvő körül forog.

De miért visel mindenki esküvői ruhát, ha csak egy pár készül egybekelni? Pont ez jelzi a konfliktust, hogy egy arára a kelleténél több vőlegényjelölt jut, és nincs ez másképp a vőlegény tekintetében sem. Suzanne-nak udvarol a Gróf (Tompa Ádám) és apródja, Cherubin (Faragó Zénó) is, aki azonban a Grófnének (Ligeti Kovács Judit) is csapja a szelet, ő viszont a Grófba szerelmes, aki már egy jó ideje felé sem néz. Figarót megkörnyékezi Marcelina (Törőcsik Mari), a házvezetőnő, akit pedig Bartholo doktorhoz (Páll Zsolt) fűz meghatározhatatlan élettársi jellegű viszony. És hogy teljes legyen a sor, Bazile (Lendváczky Zoltán), a Grófnő csembalótanára a darab során benyújtja a kérvényt Marcelina kegyeiért, Fanchette (Fátyol Kamilla) pedig Cherubin iránt táplál gyengéd érzelmeket.

És ha ez még nem lenne elég, kiderül, hogy mindenki mindenkinek rokona, és ha véletlenül még nem az, akkor erősen azon dolgozik, hogy a kapcsolatháló minél jobban összekuszálódjon. A Figaro házassága összességében egy nagy játszma, folyamatosan újraalakuló szövetségekkel, átrendeződő frontvonalakkal, ahol a bosszúállás bosszúállást szül, és magát a darabot idézve, "egy bolond százat csinál". Zsótér Sándor és a Maladype színészei remekül működtetik ezt az ügyes kis vígjátéki gépezetet. Feszes tempót diktálnak, osztanak, szoroznak, érvelnek, tréfálnak, kicsinálnak, ruhát cserélnek, alibiznek, pletykálnak, veszekednek, kibékülnek, leskelődnek, pofozkodnak, vágyakoznak, udvarolnak, gyűlölnek és szeretnek.

És miközben zakatol a gép, a fogaskerék folyamatosan nagyerejű és örök bölcsességeket és tanulságokat termel, mint például azt, hogy a vágy igazi tárgya szinte mindig az, ami nem lehet a miénk, a szerelmet megöli a megszokás, a nőknek az erénynél már csak a jó hírükre kell jobban vigyázniuk, és a szerelmet továbbra sem lehet pénzen venni. Valamint hogy puszta gyanúból nem ajánlatos büntetni, és azt is érdemes megjegyezni, hogy kár megalázni azt, aki a szolgálatunkban dolgozik, mert azokból lesznek a rossz cselédek, márpedig egy rossz cselédnél nincs rosszabb ellenség.

A Maladype Figarója magával ragadó, szórakoztató, szellemes és gondolatgazdag előadás, igazi, élő figurákkal, remekül megformált karakterekkel. A színészek széles érzelmi skálát járnak végig, és a darab adta sokszínű játéklehetőséget a végletekig kihasználják. Persze néző legyen a talpán, aki ezt a bonyolult történetet képes követni, és ezt a kusza viszonyrendszert magában kibogozza, de mégis megéri a Maladypével bemenni az erdőbe, mert reménytelibben, bölcsebben és erősebben térünk onnan vissza.

Hercsel Adél, Ellenfény