2018 szeptemberében Balázs Zoltán, a Maladype vezetője szerződtette a marosvásárhelyi egyetem végzős színészosztályának hét tagját.

„ÖT KAPU” elnevezésű színház-metodikai programját a fiatalokkal együttesen fogja kidolgozni.

A három éves program olyan tehetséges pályakezdő színészeket kíván felkarolni, akik a színházi megértés általános folyamatait új perspektívába helyezik. Jáger Simonnal, a Maladype társulatának újdonsült junior tagjával a korspecifikus színház-metodikai koncepcióról és a hozzá rendelt komplex színházművészeti és tehetségmentő/gondozó programról, a pályakezdő színészek lehetőségeiről és nehézségeiről, életútjáról beszélgettünk.

Valamivel több, mint egy éve dolgozol Balázs Zoltánnal. Amikor 2017 novemberében Zoli elment hozzátok a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre oktatóként, és megrendezte számotokra az Augusztus című non-verbális vizsgaelőadást, milyen új szemléletet hozott be, mint rendező? Milyen volt a közös munka? 2018. január 13-án volt az Augusztus bemutatója, azóta számos nemzetközi fesztiválon léptetek fel vele, rangos díjakat nyertetek el. Hogyan jutottunk el addig, hogy most itt vagyunk a TRIP Hajón, ami a 2018/19-es évadban a Bázis mellett egy fontos helyszíne lett a Maladype társulatának?

Zolival az egyetem utolsó évében találkoztunk. Teljesen más munkamódszert alkalmazott, mint az előző vizsgaelőadásunk rendezője, Hatházi András, akivel egy saját szövegekből írt darabot raktunk össze. Míg Hatházi tanár úrral egy szabadabb, kötetlenebb próbafolyamatot éltünk meg, addig Zolival kutakodóbb, részletekbe menőbb, precízebb munkafolyamatban vettünk részt. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy ültet át az elméletből a gyakorlatba egy gondolatot vagy egy beszélgetésben megfogalmazódó konkrét felismerést. Bruno Schulz novelláit többször is elolvastuk és kielemeztük, kinek mit jelentenek, mit mozgatnak meg bennünk, stb. Mivel Zoli nemzetközi rendezései és budapesti előadásai miatt tömbösítve dolgoztunk, előre kiadott bizonyos egyéni és közös feladatokat. Kérte, hogy Schulz novellái alapján mi magunk is írjunk egy történetet saját gyermekkori élményeinkből merítve. Így szép lassan Schulz világa és a mi emlékeink összetalálkoztak. Párhuzamosan mozgásképleteket is tanultunk és különböző improvizációkból kiinduló mozgássorokat.

Amelyek ennél az előadásnál ugye kiemelkedően fontosak, mivel nem használtok szöveget...

Zoli a próbák során döntött úgy, hogy nem fogunk szöveget használni.

Tehát ez közben alakult ki, nem az elejétől kezdve volt a koncepció része?

Alapvetően már az elején tisztázva lett, hogy nem fogunk ragaszkodni a schulzi nyelvezethez, de csak akkor lett egyértelmű számunkra – 28 nap alatt raktuk össze az előadást –, hogy olyan minőségben és megformáltságban nem fogjuk tudni képviselni a körmondatokra épülő szöveget, mint ahogy szeretnénk, amikor elkezdtünk dolgozni. Így végül lemondtunk verbális kifejezőeszközeinkről. A januári bemutatót nagyon jól fogadták a tanáraink és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház színészei is, akik közül sokan eljöttek megnézni minket. Zoli közbenjárásával kijutottunk különböző fesztiválokra is; Románián és Magyarországon kívül voltunk Csehországban, Szlovákiában és Szlovéniában is. Azt kell mondanom, hogy mindenhonnan nagyon jó visszajelzéseket kaptunk. Zolinak fontos gesztusa, amit nagyon szeretek, hogy minden előadás után közönségtalálkozót tartunk, ahol a nézők – kötetlen beszélgetés formájában – elmondják mit éltek meg az Augusztus előadás kapcsán. Nagyon hasznosnak tartom, mert sokat lehet belőle tanulni, fejlődni és változtatni.

Nevezhető ez mozgásszínháznak?

Nem is tudom mi ennek a pontos megfelelője, mert nem táncszínház, nem is fizikai színház, inkább egy mozgásalapú szavak nélküli előadás.

Ahol szintén nagyon fontos a közönséggel való interakció, hogy hogyan jön át.

Igen, egyfajta szellemi interakció zajlik a közönséggel.

Amikor Zolival beszélgettem azt mondta, hogy nagyon frissek és nyitottak vagytok, jó értelemben véve ártatlanok, és csapatként különösen jól funkcionáltok. Nagy szó, hogy majdnem az egész végzős osztályt leszerződtette.

Az osztályunk csapatszelleme nagyon erős lett az együtt töltött évek alatt. Összenőttünk. A mesterképzés második évére már egy összeszokott csapat lettünk! Ebből kifolyólag nincs olyan problémánk, ami gátolná, vagy nehezítené a közös munkát. Gördülékenyen tudunk együtt dolgozni, és ez nagyon sokat számít. Ebben az új helyzetben különösen nagy segítség, hogy itt vagyunk egymásnak, biztatjuk egymást.

Milyen volt amikor Zoli bejelenttette ezt a lehetőséget? Előzetesen elmondta nektek, hogy van egy ilyen koncepciója és szeretné ezt megvalósítani, de nehéz lesz a forráshiány miatt?

Nekünk csak év vége felé kezdte el pedzegetni, hogy lenne egy ilyen projektje...

Mesélsz az ÖT KAPU koncepcióról, módszerről?

Zoli koncepciója szakmai segítséget nyújt azok számára, akik szeretnének visszatalálni a színházcsinálás lényegéhez. Ehhez a hosszú távú kutatómunkához választott ki minket. Olyan alkotótársakat keresett, akik kellően nyitottak, valamint akarnak és tudnak is dolgozni vele az ÖT KAPU programban. Induláskor pontosan megfogalmazta számunkra meglátásait és elképzeléseit, de ezek gyakorlati vonatkozásait már velünk közösen kutatja; a három év alatt mindannyiunkat titoktartás kötelez.

Kiegészítenéd az alábbi, általam ismert megfogalmazást?
„Az ÖT KAPU program olyan tehetséges, pályakezdő fiatal színészeket kivan felkarolni, akik a színházi megértés általános folyamatait új perspektívába helyezik. Az új módszer elsődleges elsajátításával a jövő színházművészetének modern művészeiként fogják tudni kamatoztatni mindazt a művészi-szakmai igényességet és specifikus tapasztalati tudást, amelyre a régi és új tudás közötti kapcsolatok kialakítása révén pályájuk során szükség lesz.” Itt ugye elég sok mindenről esett szó, a színházi megértés új perspektívája, modern művészek a régiekkel szemben, mindeközben a régi ás új tudás közötti kapcsolat áthidalása és kamatoztatása.”

Igen, Zolit tudom idézni, aki az „emberszínész” fogalma kapcsán azt szokta mondani, hogy a színészek idővel elfelejtik, hogy valamikor ők is emberek voltak és csak azután lettek színészek. Valahogy kicsit ehhez az emberséghez való visszatérésről van itt szó. Annak a kérdését boncolgatjuk, hogy maga az alkotóember, mint médium, hogyan viszonyul a színházhoz, mint egy önálló személyiséggel és akarattal rendelkező, gondolkodó, lélegző lényhez? Hogyan használja személyes alkotóenergiáit és miként kölcsönzi azokat a színház valódi feladatai, ügyei számára? Egész egyszerűen arról vagy szó, hogy igyekszünk színháztudatosabbak lenni és elődeink tudását rendszerezve, megérteni azokat, továbbgondolni és nem utolsó sorban alkalmazni.

Ha a cél, a színház valamiféle lényegi eredetéhez, céljához való visszatérés, honnan térünk vissza? Mi van ma ehhez képest?

A mai színházi életben sok színházi alkotó önös érdekeit szem előtt tartva egyre távolabb kerül a színház lényegétől. Már nem a belső tartalmak és művészi célok számítanak, sokkal inkább a szórakoztatás, a profit, vagy a sztárcsinálás. Ezekkel nem feltétlenül lenne probléma, de eltávolítja az embert a színházzal való foglalkozás érzékeny folyamataitól és a komplex tartalmak valódi megértéstől. Ehhez a megértéshez kellene valahogyan visszajutnunk és Zoli vezetésével az ÖT KAPU programban erre teszünk kísérletet. Remélhetőleg már három év alatt, aztán a fejlődésünktől függően tovább. Fontosnak tartom, hogy a program nemcsak a színházművészetre vonatkoztatható, hanem minden egyéb művészeti ágra is leképezhető.

Szóval Zoli megkeresett titeket, hogy csatlakozzatok a programhoz, mint egy tesztcsoport, akiknek a tagjai közben aktív résztvevői és formálói is a programnak. Mikor ismertette ajánlatát, elmondta, hogy dolgozik a feltételeken, és vár titeket a Maladype társulatába minimum három évre? Hogyan reagáltatok? Milyen élmény volt? Minek köszönhető, hogy mind a heten igent mondtatok?

Éppen május vége volt és a pozsonyi Istropolitana Fesztiválon játszottuk az Augusztust. Az előadás után volt egy közönségtalálkozó; Zoli megkért, hogy még maradjunk, mert szeretne mondani valamit. Ott vázolta az ÖT KAPU koncepcióját, és elmondta, hogy számítana ránk mint tesztcsoportra, mert nagyon jó volt a közös munka és inspirálóan hatunk rá. Ajánlatát én legszívesebben már ott rögtön elfogadtam volna! Két hét gondolkodási időt adott. Úgy tettünk, mintha gondolkodnánk, de biztosan tudom, hogy mindannyiunk részéről azonnal igen volt a válasz! Nagyon örülök, hogy így alakult és pályakezdőként csodálatos lehetőségnek tartom, hogy ebben a kutatóprogramban részt vehetek. Egyénileg is fantasztikus, de egy olyan csapattal együtt, akihez különösen kötődöm, igazán kuriózum! A Maladype társulatának tagjai is lettünk, aminek köszönhetően áprilisban az Yvonne, burgundi hercegnő című előadásban már együtt játsszunk a társulat senior tagjaival, akik mind szakmailag, mind emberileg nagyon értékes emberek. Emellett vannak az ÖT KAPU-hoz tartozó elfoglaltságaink is, amikből az év elején, egy tematikus nyílt napon, az érdeklődők számára beszámolunk a már megszerzett tapasztalatokról.

Győrből mentél Marosvásárhelyre. Ha nem lett volna ez a lehetőség, akkor is feljöttél volna Budapestre, próbálkoztál volna, ez volt a vágyad?

Nem jöttem volna el konkrét lehetőségek nélkül, nem vagyok ez a típus, szeretem előre megszervezni a dolgokat. Valószínűleg együtt találtuk volna ki Erőss Brigittával (szintén Maladype junior tag) akivel három éve élek együtt, és egy éve jegyben járunk, hogy, merre tovább.

Apukád Jáger András, a Győri Nemzeti Színház színésze. Mennyiben játszott szerepet a hivatása, amikor a sajátodat választottad?

Természetesen nagy szerepe volt benne. Kicsi korom óta a színházban nevelkedtem, gyerekként is játszottam egy előadásban, ami nagyon megragadott és egy új világot nyitott meg előttem. Sok időt töltöttem a világosítópultban, a hangosítóknál, a zsinórpadláson, az egész színházi atmoszféra megfertőzött. Aztán gimnázium vége felé eltűnt ez a szenvedély, és mechatronikai mérnöknek készültem. Nagyon érdekelnek a reáltudományok is. Felvettek a Széchenyi Egyetemre mechatronika szakra, de azt sosem kezdtem el, mert helyette média moderátori képzésre jártam Győrben, miután elsőre nem vettek fel a Színművészetire sem Pestre, sem Kaposvárra, se Marosvásárhelyre. Utólag nem bánom, hogy egy évvel később kerültem oda.

Milyen otthon is, a színházban is együtt lenni Brigittával?

Szerintem a helyén tudjuk kezelni a két dolgot, egyszerre vagyunk munkatársak és élettársak. Mindent megbeszélünk és segíteni tudunk egymásnak egy-egy próbafolyamat során is. Bármit tanulunk, tudjuk együtt is gyakorolni, de a közönségtalálkozók után is megosztjuk egy plusz körben egymással a tapasztalatokat.

Hogyan jeleztek vissza Zolinak, mi az egyezmény? Hogyan építi be ezeket a tanulmányába?

Ő folyamatosan írja a tanulmányát, de velünk is sokat egyeztet. Különböző feladataink vannak, és állandó köztünk a párbeszéd. Partnerként tekint ránk és közös felismeréseinket azonnal beépíti a program következő fázisába.

Ez nagyon ritka, főleg fiataloknál!

Igen, ez nagyon jó módszer, és tényleg ritka! Amit mi csinálunk, az egy nagyon demokratikus színházcsinálási modell, ami egy sajátos színházi gondolkodásra épül. Zolit tényleg érdekli, hogy mit gondol a színész, és integrálja is az ötleteinket a próbafolyamatba. Részéről folyamatos a kíváncsiság felénk.

Mesélj kérlek még az ÖT KAPU programban résztvevő oktatóitokról, milyen különleges képzésben van részetek?

Mogyoró Kornél, aki ütőhangszeres előadóművész, heti két órában a ritmikai tudásunkat és zenei hallásunkat fejleszti. Mindig új, mindig kihívás, mindig fejlődésre sarkalló feladatok ezek. Már ezalatt a pár hónap alatt is rengeteget fejlődtünk. Örülök neki, hogy az egyetem után lehetőségünk van még új dolgokat tanulni. Itt szinte minden héten mesterkurzusaink vannak! Dolgozunk még Szilágyi Ágotával is, aki a társulat tagja, és az Alexander-technikával ismertet meg minket.

Mit kell tudnunk erről a technikáról?

Az Alexander technika egy testtartás és testhasználat-fejlesztésen alapuló színházi technika, amit F.M. Alexander fejlesztett ki. Apró finom érintésekkel tudatosítjuk, hogy hol van egy-egy görcs, kisebb feszültség a testünkben. Ezeket megtaláljuk, majd feloldjuk és így tudjuk a testünket teljes egészében használni, akár hangképzésről, akár állóképességről legyen szó. A fiúknak továbbá még beszédórája is van heti egyszer Huszárik Katával, aki szintén a társulat oszlopos tagja.

Miért csak a fiúknak van ez az óra?

Leginkább azért, mert kevesebben vagyunk, mint a lányok és a színház mindennapjaiban elvégzett feladatai mellett Katának kevés tartalékideje marad. Ezen kívül a TaoMamikkal is dolgozunk, Csányi Zitával és Illés Györgyivel, akikkel a beszédtechnika és a Tai Chi keverékével foglalkozunk. Ez beszéd is, mozgás is, ennek a sajátos kombinációnak is az a célja, hogy a testünket és a hangunkat a legjobban és legpontosabban tudjuk (ki)használni.

Tényleg nagyon különleges figyelemmel fordulnak felétek az ÖT KAPU program keretén belül, amelyet sem hagyományos, sem alternatív színházaknál nem szoktak alkalmazni.

Ez valóban egyedülálló. A cél, hogy idővel továbbadható is legyen.

Van ilyen ambíciód, hogy a későbbiekben taníthass?

Persze, sőt! Remélem, hogy a következő három év alatt képessé válok majd arra, hogy elsajátítsam az ÖT KAPU módszer lényegét és eljuttassam azokhoz, akik szeretnének és tudnak is tenni a színház alakulásáért.

Szegő Hanna, Színház.org, 2019. január 08.