Mindenben az emberi-szakmai megújulást keressük - interjú Balázs Zoltánnal

Az utóbbi években lengyel korszakát éli a nemzetközi hírű Maladype Színház alapítója és vezetője. A bukaresti Odeon Színházban Chowaniec Gardéniáját rendezte, a chicagói Trap Door Theatre-ben Vişniec A kommunizmus története elmebetegeknek című darabjának nagy sikerű színrevitele után Witkiewicz Vízityúkjának a rendezésére hívták vissza, amit a koronavírus járvány miatt későbbre halasztottak. A Maladype társulatával januárban a Fészek Művészklubban mutatták be Gombrowicz Yvonne-ját radikálisan újszerű értelmezésben, az elfeledett érintkezési pontokat keresve az alkotó és a befogadó közeg között. Szeptemberben a radomi Nemzetközi Gombrowicz Fesztiválon vendégszerepelnek az előadással.

– A karantén idején online volt látható Tim Carroll „színházi kísérletnek” nevezett Bárkabeli Hamlet rendezése, amelyben a címszerepet alakítottad. Annak a fajta improvizatív, interaktív, a nézők és az alkotók kölcsönhatására épülő színházcsinálásnak a végletekig tágítása készítette elő, hogy az Yvonne-ban a nézők közül választjátok ki estéről-estére a címszereplőt? Mi indokolta ezt a szokatlan koncepciót?

– A Leonce és Léna-rendezésem például különböző variációkból, egyfajta menüsorból állt, amiből a nézők választhatták ki az újabb és újabb jeleneteket. A Tojáséj című előadásunkban a színészek még a zenei sorrendet sem ismerték. Az Übü király, a Remek hang a futkosásban és a Csongor és Tünde szintén interakciókra épült. Az Yvonne az alkotó és a befogadó közötti érintkezés egy továbbgondolt, közvetlen kapcsolatimpulzusokra épülő állomása. Nem tettem mást, csak komolyan vettem Gombrowicz gondolatait, aki sajátos színpadi elképzeléseiben fokozott érdeklődést tanúsít az előadó és a közönség viszonya iránt. Erősen hitt a mindenkori nézőben mint a színházi esemény aktív alakítójában. Számára Yvonne alakja maga a kísértés, lehetőség a jóra és a rosszra. Ezért jelent esténként izgalmas kihívást a játszóknak, hogy a megszólított néző személyiségéből fakadó váratlan impressziókat érzékenyen és hatékonyan építsék be a történethű előadásba. Nincs tudomásom olyan szerzői instrukcióról, amely azt írná elő az alkotóknak, hogy Yvonne kizárólag véglényként ábrázolható a színpadon. A mi előadásunk gyökeresen szakít a címszerepet megfogalmazó színésznők látványosan komponált debil-magánszámaira épülő Gombrowicz-előadások játszási hagyományaival, ahol Yvonne kopaszon, sárban fetrengve, megrugdosva, megalázva és a darab végén kényszeretetve válik környezetének áldozatává.

– Úgy érzed, nincs határ a befogadó és az alkotók közötti interakcióban, nem válhat az élmény rovására ennek a határvonalnak az eltörlése?

– Eddig kilencszer volt alkalmunk eljátszani az előadást, de nem emlékszem olyan estére, amikor az éppen aktuális főszereplőnk rossz élménnyel távozott volna a színházból. A nézők könnyen „táncba vihetőek”, és gyorsan idomulnak az eleinte szokatlan körülményekhez. Hasonlóan a mindennapi életükhöz a színpadi helyzetet is hamar feltérképezik, és a színészeink által kijelölt koordináták között elkezdik felfedezni lehetőségeiket. Az yvonne-i felismerésekből fakadó spontán reakciók által rengeteg friss inger éri az előadás szereplőit, így újabb és újabb érintkezési pontokat jelölhetnek ki a nézővel már kialakított kapcsolatukat illetően. A görög színházban a közönség tagjai egymás térdének támaszkodva nézték az előadást, ezért, ha az első sorban kitört a nevetés, annak energiája az egész nézőtéren végighullámzott. A kukucskaszínház kötelékeitől elszakadni képtelen, túlszocializált színházi rendszerünkben ezt a közvetlenséget már elfelejtettük, és nosztalgiával tekintünk rá. A változatosat és a sokszínűt kedvelő társulatként az Yvonne-ban is arra teszünk kísérletet, hogy színházi kertészetünkben egzotikus, más tájakról származó ismeretlen növények is helyet kaphassanak, és ne csak a már jól ismert és megszokott őshonos növények virágozzanak.

– A szándékaidat mennyire húzta keresztbe, hogy egyrészt tavaly lakótársi gondatlanság következtében elveszítettétek a Maladype Bázist, a Mikszáth téri lakásszínházat, másrészt idén nagyjából lefeleződött a működési támogatásotok?

– A túléléshez három tényezőre van szükség: humorérzékre, jó társaságra és belső hovatartozásra. Adódjanak bármilyen nehéz körülmények is, ha szakmailag tudjuk a dolgunkat, akkor képesek vagyunk egyben maradni. Az elmúlt évek során nem először faragtak le indokolatlanul az éves költségvetésünkből és nem először kellett kilátástalan helyzetből talpra állnunk. Ezért a működési támogatásunkat jelentősen csökkentő kuratóriumi döntésre reagáló közleményünk leginkább Kolumbusz Kasztíliai Izabellához intézett szavaival értelmezhető: Követeléseim a felelősségem nagyságát mutatják! Bár a korábbi kurátorok „Indokol a kuratórium” című írásukban többször tettek már javaslatot hat társulat – köztük a Maladype – kiemelt kategóriába való átsorolásába, úgy tűnik, ennek logikus és időszerű megvalósításától egyre távolabb kerülünk. Ez a gyilkos probléma sajnos mindaddig nem fog megoldódni, amíg nem számíthatunk a kuratóriumi munkát végző személyek közötti szakmai kontinuitásra és az ügyben érintett társulatok egységes szándékát képviselő nyilatkozatra. A döntési procedúrában ellentétes előjelű folyamatok zajlanak és a régóta esedékes profiltisztítás – ami a többéves értékteremtő munka valós eredményeire épülne – rendre elmarad. Eközben rendkívüli strukturális és művészeti károkat okoz, hogy a döntnökök a független terület szereplőire vonatkozó valós információk hiányában egy kalap alá veszik a több éves múltra visszatekintő, komoly teljesítményeket és eredményeket felmutató társulatokat a most induló, még kiforratlan csoportosulásokkal. A jelenlegi helyzet leginkább az ügyeskedőknek és az ilyen-olyan klubtagságival rendelkezőknek kedvez. Nem újkeletű jelenség. A Maladype mindig távol tartotta magát a politikai szcénától és a belterjes szakmai gyülekezetektől, szellemiségét és szakmai elkötelezettségét tekintve valóban független, ezért nem tudjuk elfogadni, hogy olyan személyek döntsenek a független társulatok működési támogatásáról, akiknek személyes érintettsége nyilvánvaló. Ebben a „Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek” elvre épülő koncepcióban csak az számít, aki az „egyes állatok” köréhez tartozik és a félig töltött etetőhöz közel kerülve, minél többet képes egyszerre beburkolni. Sokat elmond a szakmai képmutatás mértékéről az is, hogy a kurátorok akkor ütöttek társulatunkon a legnagyobbat, amikor Mikszáth téri játszóhelyünk elvesztése, a koronavírus járvány okozta kényszerleállás és az elmaradt fesztiválok miatt a legnagyobb szükségünk lett volna a működési támogatás tavalyi összegére. Az összefogás és a szolidaritás sokat hangoztatott jelszavai hazugságnak bizonyultak. A hazai és a nemzetközi színházi élet egyik legprogresszívebb és legelismertebb társulataként már nem az lenne a dolgunk, hogy alkotói koncepciónk és stratégiánk életképességét bizonyítsuk, hanem arra kéne törekednünk, hogy megfelelő körülmények és támogatás által még változatosabb, egyedibb, összetettebb és szélsőségesebb színházi előadásokat hozzunk létre. Ezzel szemben a működési pályázatunkat elbíráló kuratórium aránytévesztő és elfogult döntésének következtében jelenleg az a feladat hárul ránk, hogy alternatív forrásokból szerezzük meg a működésünket fedező éves költségvetés hiányzó 75-80 százalékát.

– Az ideiglenes játszóhelyként szolgáló Fészek Művészklub mellett milyen alternatívákat látsz arra, hogy ne hontalan társulatként működjetek tovább?

– A Fészek az Yvonne próbafolyamata alatt korrekt munkakörülményeket garantált számunkra. Reggeltől estig a rendelkezésünkre állt a próbaterem, biztosították a műszaki feltételeket, és nem kértek bérleti díjat sem. A közeljövő egyik legfontosabb feladata, hogy megtaláljuk a saját játszóhelyünket, ahol esténként legalább 100-120 nézőnek játszhatunk. Továbbá elő kell teremtenünk a fennmaradásunkhoz szükséges teljes anyagi fedezetet és meg kell szerveznünk a 2020/21-es évad bemutatóihoz nélkülözhetetlen alkotói körülményeket.

– Ilyen körülmények között hogyan lehet évadot tervezni, a Maladype közelgő 20. évfordulójára készülni?

– Nagy rizikóvállalással és optimistán. A jubileumi évadban Tankred Dorst Merlin avagy a puszta ország című 97 képből álló kollázs-művét tervezzük bemutatni. Ahogy a Maladype húsz éves repertoárját meghatározó drámaírók: Hölderlin, Weöres, Genet, Wyspiański, Büchner vagy Gombrowicz, Dorst is látomásos szerző, aki a színház irreális lehetőségeit kereső íróként maximálisan igényt tart az alkotóképzeletünkre és a színházi-emberi tapasztalatainkra. Most még az előkészületek zajlanak, aminek részeként a koprodukciós együttműködés paramétereiről tárgyalunk különféle intézményvezetőkkel. A folyamat általában ugyanaz: nyitottság, lelkesedés, ígéretek, és a „de” szócska. Bár a Maladypét sokan szeretnék befogadni, az ideális együttműködés feltételeinek tisztázása során hamar megjelenik a visszakozó „de”. Például, amikor a bázisunk elvesztése miatt le kellett mondanunk a repertoárunk 75 százalékáról, a megmaradó négy előadást pedig el kellett helyeznünk Budapest egy-egy színházában, sokan felajánlották a segítségüket, köztük Eszenyi Enikő is. A III. Richárd című előadásunkról tárgyaltunk, amit a rendszeres vígszínházi játék mellett bemutattunk volna Tunéziában, Grúziában és Indiában is. Enikő boldogan vállalta volna a fővárosi előadásokat, de miután néhány vígszínházas színész is bekerült volna az előadásba, a külföldi vendégjátékok a kieső próbanapok miatt már nem voltak számára vállalhatóak. A segítő szándékot értékeltük, de utazótársulatként a Maladype nem teheti meg, hogy lemondja külföldi meghívásait.

– A Maladype mostani társulata végzős marosvásárhelyi színészekből áll. A kényszer szülte ezt a helyzetet? Nyilván a pályakezdők sokkal kevesebb pénzért dolgoznak...

– A társulat egyik fele anyaországi, a másik fele határon túli. Szerződtetésüket egyetlen „kényszer” szülte: megpróbálni egyben tartani egy tehetséges színészosztályt. Fogalmunk sem volt, hogy miként teremtjük elő a megélhetésükhöz szükséges fedezetet, de munkatársaimmal tudtuk, hogy a csapatot fejleszteni csak társulati keretek között, következetes munkával lehetséges. A pályakezdőknek egyébként ugyanazt a budapesti életkörülményeket finanszírozó havi fizetést kell biztosítanunk, mint az idősebb kollégáiknak, a bérleti díjak, a rezsiköltségek és egyéb kiadások nem tesznek kivételt. Mindannyian tisztában vannak vele, hogy a mostani keresetükből nem fognak házat és autót venni, de életkoruknál fogva még prioritásként kezelhetik a szakmai befektetést és fejlődést. Igazgatói és rendezői feladataim mellett elsősorban mentorként vagyok jelen az életükben. Jó hír, hogy nemsokára újabb két pályakezdő színész csatlakozik a társulathoz, akiket az Alice az ágyban című vizsgaelőadásban rendeztem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Így augusztustól újra négy fiú és négy lány alkotja a társulatot, ahogy a Leonce és Léna idején.

– A színház neve lovári nyelven találkozást jelent. Annak idején magyar-cigány társulatként indultatok a Roma Parlamentben bemutatott Ionesco-darabbal, a Jacques avagy a behódolással. Miért hagytátok el idővel a cigány vonalat?

– Bár az első négy előadásunkat, a Jacques-ot, a Bolondok iskoláját, a Theomachiát, a Négereket a kritikusok és a közönség is a mennybe küldték, a cigány színészek környezete nem tudott azonosulni velük, folklór-alapú színházra vágytak. Azzal vádolták meg a társulat cigány tagjait, hogy „eladták” magukat, „elgádzsósodtak” és „kifehéredtek”. Balogh Rudolf, Oláh Zoltán és Sárközi Krisztina is a skarlátbetűk áldozatai lettek. Elképesztő tehetségű és érzékenységű művészek voltak, akik a folyamatos házi-zsolozsmázás miatt szorongani kezdtek, és idővel meghasonlottak. A társulati munkában már nem tudtak az igényeim, valamint saját képességeik és korábbi ambíciójuk szerint részt venni. A nyitóelőadásunk főszereplőjét, a különleges tehetségű Balogh Rudolfot például megkértem, hogy vegye le a felsőrészét. Kiderült, hogy gyerekkorában forró tejjel leforrázta magát, ezért a bőrének egy része jégvirágos. Hosszas győzködés után a Jacques-i önazonosság jegyében, felvállalta bőrének ezt a sajátosan szép rajzolatát, de az előadást megtekintő rokonság és barátok a fejére olvasták, hogy mutogatja magát és kurválkodik. A cigány színészek alkotói szabadságának mindenféle önálló törekvését megbélyegző és kirekesztő megnyilvánulások idővel odáig fajultak, hogy a saját közegük árulóként tekintett rájuk. Többé már nem tudtunk úgy dolgozni, mint előtte, és a cigány színészek extra időt és energiát igénylő felzárkóztatása kezdett komoly visszatartó erőt jelenteni a társulat többi színészének szakmai fejlődésére.

– Az évek során többször is lecserélődött a teljes társulat. A korszakváltások mennyiben fakadtak a saját belső igényedből, illetve a külső körülményekből?

– Ciklikusan, általában hét-nyolc évente változik a társulat összetétele. Ez mind a belső igényeimet, mind a külső körülményeket tekintve természetes. Ahogyan az is, hogy a Maladype azon alkotók és munkatársak tehetsége által lett itthon és külföldön elismert, akik az elmúlt húsz év alatt rövidebb vagy hosszabb ideig velünk dolgoztak. A különböző korszakokat az emberszínész fogalmának újradefiniálása köti össze. Mindig hamar kiderül, hogy kik azok a színészek, akik emberségük és tehetségük által képesek új lendületet adni a társulati munkának és hajlékonyan részt venni művészi elképzeléseink kivitelezésében. A hosszútávfutók és a holnap művészei azonnal kitűnnek. Idővel azonban figyelembe kell venni azokat a hétköznapi szempontokat is, amelyek a színészek családra, lakásra és kocsira vonatkozó vágyait inspirálják. Engem mindig az új, a váratlan hajtott, így könnyen megfeledkeztem az emberi tényezők mások számára állandóságot és biztonságot nyújtó fontosságáról. Meg kellett tanulnom elfogadni és elengedni. Az egész Maladype-jelenséget egy természetes és erős akarat hozta létre, és valószínűleg ugyanilyen organikus lesz a vége is. Nem akartam társulatot vezetni, és nem gondoltam, hogy ilyen küzdelmes lesz az életben maradás, de csodálatos találkozásokat, rendkívüli műveket és művészeket köszönhetek a Maladypének.

– A fiatalok, a pályakezdők egyértelműen istenítenek, mert egy teljesen új világot nyitottál meg előttük a cirkusz, a fizikai színház, a rögtönzések elemeivel. Azoknak, akik elszerződtek, esetleg elegük lett a teljes embert követelő módszereidből.

– Esetleg. De lehet, hogy csak nagyon vágytak már a családi élet vagy az ismertség többlet-örömeire. Ettől függetlenül, nem tagadom, hogy határozott és koncepciózus rendező vagyok, tudom, hogy mit akarok. Robert Wilsontól azt tanultam, hogy egy rendezőnek már az első rendezésével le kell tennie a névjegyét, mert ha nem teszi, akkor a tizedikkel már nem lesz képes rá. Talán több munkát követelek a színészektől, mint egy átlag rendező, de eddigi tapasztalataim azt igazolják, hogy ez viszi előre a társulatot. A komfortzónán kívül eső impulzusokért mindig meg kell dolgozni. A biztonságos játék egy idő után felpuhul és gyáva lesz. A színházcsinálás pedig semmilyen formában nem lehet kényelmes.

– Meg lehet fogalmazni, hogy merre tart éppen Balázs Zoltán és a Maladype?

– Szeretnénk félbehagyott dolgainkat befejezni és a 2020/21-es évadra vonatkozó terveinket megvalósítani. Szeretnénk pótolni külföldi vendégjátékainkat és vendégül látni azokat a nemzetközi hírű mestereket, akik az Öt Kapu színház-metodikai koncepciónkhoz kapcsolódva workshopokat tartanak majd társulatunk színészeinek. De ahogy eddig, ezután is mindenben az emberi-szakmai megújulást keressük. A Tankred Dorst művében megfogalmazott „újragondolt világkép” a járványhelyzet kapcsán különösen erős aktualitással bír, ennek színpadi megfogalmazása mindannyiunk számára összetett feladatot és új kihívást jelent. Elgondolkodtatott Haumann Péternek az a kijelentése is, miszerint a színészet legértékesebb részének a csend lélektanát tartja. A jövőben megvalósuló munkák során szeretnék magam is több figyelmet fordítani a csend változó minőségeire. Az elmúlt időszak negatív történéseivel kisszerűen visszaélő emberi megnyilvánulásokon pedig szeretnék nagyvonalúan felülemelkedni.

Szentgyörgyi Rita, Színház.net, 2020. 06. 29.