A viharlovas - Interjú Balázs Zoltánnal / 2008

A Tisztelt Olvasó egy nyári beszélgetés szerkesztett változatát tartja a kezében. Miközben a témák, amelyekről a szó folyt közöttünk, tán nem vesztették aktualitásukat, mégsem tehetünk úgy, mintha nem történt volna meg az a sajnálatos baleset, mely Balázs Zoltánt hónapokra ágyhoz kötötte. Szerencsére a mûvész most már lábadozása vége felé tart, a Bárka Színházban Trepljovot játssza a Szász János rendezte Sirály elõadásban, ezenfelül gõzerõvel készül a Leonce és Lena tavaszi bemutatójára saját társulatával, a Maladype Színházzal.

Július 3-án töltötte be harmincadik évét Balázs Zoltán rendező, színész, az elmúlt évek egyik legfontosabb független társulata, a Maladype Színház vezetője. Még nyáron beszélgettünk a Margitszigeten. A közvetlen apropót az évad végén a Bárka Színházban bemutatott Osztrovszkij-mű, a Vihar adta.

- A Bolondok iskolája óta minden előadásodat láttam, a Teomachia után pedig arról beszélgettünk, hogy még öt-hat ilyen előadás kellene, hogy valamilyen módon hozzászokjunk ahhoz a különleges színházi nyelvhez, amit Te és társulatod, a Maladype képvisel. Mennyiben tudatosak a választásaid, illetve az az út, amin jársz?

- Nem igazán hiszek abban a rendezői szemléletben, mely csak a spontaneitásra, a pillanat művészetére hivatkozva dolgozik. Ha egy társulatot vezetsz, kutya kötelességed, hogy tudatosan vezesd őket egy olyan úton, amelynek van egy lényegi célja, egy végpontja, ami felé tart az együttes. Természetesen az én fejemben is létezik egy olyan előadás, amihez el szeretnék jutni, csak ahhoz végig kell járni azokat az állomásokat, amiket eddig érintettem, érintek, illetve érinteni fogok. Műfajilag, stílusban, formában, tartalomban, ízlésben. Ezek majd - remélhetőleg - mind megírják azt az utat, amit látok. Ha nem látnám, akkor csak blöffölnék, és a blöff nem az én műfajom.

- Vegyük mondjuk a Négereket. Ezen például mit kellett megtanulni a társulatnak?

- A Négerek speciális választás volt. Genet a meg nem értett szerzők kategóriájába tartozik Magyarországon. Jobb békén hagyni, mert nekünk nincsenek hagyományaink ahhoz a színházi világhoz, amit ő képvisel. De én ezt rossz hozzáállásnak tartom, mert olyan, mintha azt mondanánk, hogy mindenki csak gulyást ehet a vendéglőben, miközben szerintem a vendégnek az a jó, ha sokféle ételből választhat, legfeljebb valamelyik nem ízlik neki. Ha néha nem tálalnak currys csirkét is a gulyás mellé, akkor soha nem tudjuk meg, milyen az íze. Genet-vel én egy másfajta, pikánsabb ízt próbáltam adni a nézőknek. De hogy konkrétabban válaszoljak a kérdésre: azzal, hogy Sáry László kortárs operát írt erre az önmagában is bonyolult szövegre, olyan helyzet teremtődött, melyben a színészek ki voltak szolgáltatva egy énekesek által diktált zenei anyagnak. A zenén, az éneken és ezen a furcsa playback-technikán keresztül tanultak fegyelmet, koncentráltságot, erősíthették meg a saját egyéniségüket, és éppen ez a csapatjáték vezetett el lassacskán oda, hogy most, a Viharban megállják a helyüket egyénített helyzetekben is.

- A Viharnál pont azokat az eszközöket veted el, amik eddig szinte végigkísérték az előadásaidat. Például az élő zenét...

- Nem hagyom el, ellenkezőleg: ezek mind beépültek. Az eddigi előadásainknak a nézők és a szakma egy része által érzékelt esetleges "idegenségei" a Viharban új értelmet kapnak, könnyebben befogadhatóvá válnak. Ahogy a színészekre rakott terhek sem önmagukban, hanem az egymásra következő előadások fényében nyernek értelmet. A Négerek nélkül valószínűleg nem jutok el az Empedoklészig, és ha nincs Empedoklész, akkor nem születik meg az Akropolisz sem, ami lehet, hogy bukásnak számít kifelé, de befelé, a színészeknek hosszú távon óriási nyereség.

- Mit nyertek vele?

- Rengeteg mindent. A Zsótér Sanyival való találkozást egy olyan anyagon keresztül, aminek a sikerére nem volt garancia, és ezt a színészek is tudták. Szerintem így érdemes bukni, úgy meg nem, hogy csinálok egy Tennessee Williamset, amivel esetleg garantáltabb a siker. A próbafolyamat öt hete alatt négy külön felvonást tanultak meg a színészek, közben pedig két rendezővel, két külön jelmez- és díszletvilággal dolgoztak. De ugyanennyi idő alatt kellett megtanulniuk a negyedik felvonás igen bonyolult dobkíséretét, úgy, hogy az énekes szólama végig az ő pontosságuktól függ.

- Kell egy színésznek dobolni?

- Ezt te kérded, aki zenész vagy?

- Gondold azt, hogy laikus vagyok.

- Nem, nem kell dobolni egy színésznek, nem kell operára playbackelni, nem kell ikonszerűen léteznie, nem kell butoh-ban közlekednie, és így, lassított felvételben végigélni egy hölderlini történetet, hacsak a színész maga nem gondolja úgy, hogy neki nagyon jó, hogy dobol, hogy operával vagy bábokkal foglalkozik, hogy teljesen más színészi figyelemmel, fegyelemmel és kulturáltsággal lesz felvértezve egy ilyen közös munka révén...

- Hogy akár egy realista játékstílusban erősebb jelenléttel legyen ott?

- A lélektani megalapozottság nélkülözhetetlen, ha fejjel lefelé lóg, akkor is a lelkét használja, ez nem formafüggő. De a forma csomagolja, egységes gondolkodást, ízlést, képi és akusztikai világot teremt, amiben a színésznek pontosan az a helye, mint a bábnak a bábos kezében. Csakhogy itt ő maga mozgatja a szálakat. A Maladype színészei ugyanis nem robotok és végrehajtói egy rendezői diktatúrának, hanem együttgondolkodói egy rendszernek, amit ez a társulat kialakított és folyamatosan alakít.

- A Vihar valóban több szempontból új kiindulópontnak tűnik, például ez az első olyan előadásod, amelynek itthon is komoly játékhagyománya van. Vagyis az új produkciót van mivel összevetni.

- Azzal a hagyománnyal, amelyben a kabanovizmus középpontjában egy morc, fekete ruhás, görbe bottal járó, gonosz alak áll, tudatosan szakítottam azáltal, hogy egy érett női korban lévő dús, hedonista szemléletű színésznő, Varjú Olga játssza az anya szerepét. Az osztrovszkiji világ nagyon furcsa erotikáját próbáltam kibontani, amit a szerző melodramatikusan és a kornak megfelelő szemlélettel ellenírt.

- Tehát azt gondolod, ez a lehetőség benne van az Osztrovszkij-drámában? Hogy az anya ne egy orosz Bernarda legyen.

- Igen, orosz Bernardának szokták játszani, pedig Osztrovszkij alapvetően cinikus és groteszk szemléletében a bujaság és a néhol beteges erotika fontos szerepet játszik, elixírként szolgál a kapcsolataikban örömtelen vergődésben létező nők és férfiak számára.

- Kabanova és a fia viszonyára gondolsz?

- Akár. De ugyanilyen bénultság jellemzi a többi viszonyt is, és csak Gyikoj és Kabanova között jön létre másfajta, bizonyos szempontból működőképes kapcsolat, de a két magányos ember találkozása eleve elvetélt szerelem, korai orgazmus. Ennek kibontása mutatja meg szerintem Osztrovszkij igazi sötétségét, és nem az, ha bezárkózunk Kabanova házába, ahonnan se ki, se be. Ezért fontos a vihar mint jelkép, és az, ahogy a villámfény meg-megvilágít valamit egy család életéből ebben a Kalinov nevű városkában. Németh László Villámfénynél című darabja, vagy a híres Delacroix-festményen a hirtelen megriadó ló ugyanígy mutatja ezt a villámmal megvilágított pillanatot. A Vihar esetében ez tizenkét napot jelent, ez alatt az idő alatt egy család élete tönkremegy, egy nő meghal, de mégsem változik semmi sem. Osztrovszkij sajnos keserű, mert azt mondja, hogy egy nem hősnek predesztinált ember halálával semmi sem változik a világban. Ugyanúgy megmaradnak a problémák, csak egy pillanatra a villámfény erre is rámutatott. Nyilván a világítás, a filmes megoldások, a kránok, a fahrt-kocsik ezt a fajta keresést, foltszerű, csíkszerű, sodró megvilágítást jelképezik. És szigorúan be tudnak hatolni a színészek intim szférájába, akik pontosan tudják, hogy látják és veszik őket. Így soha nincsenek egyedül a szereplők. Még Kátya sincs egyedül a halálában. Szerettem volna a színészeket olyan helyzetbe hozni, melyben egy steril helyen kell nagyon élő helyzetet produkálniuk, hiszen az egész Kalinov városka olyan, mint egy műterem. Ők pedig önmagukat komolyan véve küzdenek a helyzetük ellen, ami a szerephelyzetre és a színész metahelyzetére egyaránt érvényes. A filmszerűség itt ugyanolyan áttétel, mint a Négerekben az opera.

- De az opera is fontos metafora a háttérben szóló zene révén. Most akkor hol vagyunk, filmben vagy operában, netán operafilmben?

- A darabból annak idején Janáček írt operát Katja Kabanova címmel. Fontos közös vonása Osztrovszkijjal a romantikus-melodramatikus érzelmi vonulat zenei kifejeződése, amitől nagyon filmzeneszerűen hat az opera, mintha csak a Metro-Goldwyn-Mayer hollywoodi stúdióiban született volna. A színészek mögötti festett vászon is egyszerre sugározza az operai monumentalitást és a szélesvásznúság érzetét, úgy, hogy iróniával és cinizmussal fűszerezi a történetet, mely nagy díszletek között, nagyon kitetten játszódik le előttünk, miközben végtelenül apró és mikro, mert egy jelentéktelen család jelentéktelen története. De nemcsak a kulissza-díszletet, hanem az operai vonulásokat és a hosszú rámpán való ki-be járkálásokat is tudatosan komponáltam bele az előadásba.

- És mindezek mellé van egy főszereplőd, aki alkatilag akár balerina is lehetne.

- Ha Tompos Kátyába nem látom bele Katyerinát, akkor semmi sem működik. Ne felejtsük el, hogy ő félig orosz. Ebben a női főszerepben egyébként az a legszebb, hogy ő valójában nem a férfiba szerelmes, hanem a szerelem érzésébe, és ha ez az érzés megszűnik, megszűnik a létezés értelme is. Ezért csak egyetlen döntést hozhat: öngyilkos lesz. Nincs más lehetősége. Ha a férfiba lenne szerelmes, akkor hosszú vonaglás kezdődne, írná a leveleket, mint Tatjana Anyeginnek. Ezért is izgalmas világ Osztrovszkijé. De a többi előadásomban is mindig a hősök monomániája, megszállottsága érdekel, legyen az akár a fekete vagy a fehér szín melletti elkötelezettség, akár az Empedoklész mellett való kiállás, vagy éppen az ő megtagadása.

- Ez egyfajta igehirdető hév?

- Hogyne. Hiszen így működik az életünk is: előbb teljes határozottsággal voksolsz valami mellett, hogy utána ugyanolyan határozottan megtagadd. Mert rájössz, hogy megöregedtél, változott a szemléleted, vagy a világ kicsúszott a kezedből. De mégis: azt mondod, most így gondolom. Nagyon kevesen kezdenek el azon meditálni, hogy ezt akkor miért gondoltam így, most meg miért gondolom máshogy... Megváltoztam, vagy már rájöttem, megvilágosodtam, bárhonnan lehet nézni. De a jó darabok attól működnek, hogy ezeket a problémákat nagyon pontszerűen fogalmazzák meg. Ha ehhez éppen családtörténet kell, akkor legyen családtörténet. Kalinov városka élete csak apropó.

- Változásokról beszéltél és a változások szele mintha titeket is elért volna: új tagok érkeztek, miközben alapítók távoztak a társulatból. Mintha a társulat karaktere is átformálódna.

- Szerintem teljesen normális, hogy időnként cserélődnek egy társulat tagjai. De a Maladypében talán az a legnagyobb kincs, hogy mindenki azt mondja, amit gondol, egymás szemébe tudunk nézni, és nem hazudozunk egymásnak. Ez elég szenteskedően hangzik, de így igaz. Ha bajunk van egymással, márpedig miért ne lenne, azt valamilyen módon mindig meg tudjuk beszélni. A távozások és érkezések szükségszerűségét ugyanígy megbeszéltük.

- Ha jól tudom, a társulat tagjai egy folyamatos belső képzésben vesznek részt.

- Valóban. Hétfőtől péntekig minden reggel 9-től 10-ig mozgástréningjük van Gyenes Ildivel és Pospischil Tamással, majd fél 11-től próba fél 3-ig. Délutánonként többször egy héten beszédóráik vannak Illés Györgyivel és Kiss Évával, énekóráik Berecz Beával, este pedig újabb próba vagy előadás. Emellett folynak workshopok is, ezt idén Dettre Gábor tartotta, jövőre pedig Schilling Árpád és Claudio Collova, a palermói színház egyik neves rendezője következik. Azt szeretném, hogy miközben színészeink egyre nehezebb feladatokkal terhelve haladnak előre, az alapvető színészi eszközeiket is karbantarthassák és fejleszthessék, és úgy látom, hogy ők ezt nagyon komolyan csinálják.

- Tehát teljes állásnyi időben foglalkoztatod őket.

- Mindezt nagyon kevés pénzért, miközben többen családos emberek. Kálid Artúrnak és Dévai Balázsnak már van családja, Parti Nóri pedig - mindannyiunk örömére - gyermeket vár.

- Igen, de ők hárman a Bárka társulatának szerződtetett tagjai. Onnan kapják a fizetésüket és ez a Maladype büdzséjét nem terheli. Jól tudom?

- Igen. A Bárka Színház önálló társulatként fogadta be a Maladype Színházat, itt hozzuk létre az előadásainkat. A Bárka igazgatója, Alföldi Robi további segítséget nyújtott azzal, hogy a három legfoglalkoztatottabb művészünknek szerződést kínált, így ők egy helyen dolgoznak, ami megkönnyítette számunkra az eddig óriási nehézségeket okozó egyeztetést. Ők hárman tehát a Bárka Színháztól kapják a fizetésüket. A többiek viszont csak a Maladypétől, ők az előadásonként járó tízezer forintokon kívül az egész havi munkájukért ötvenezer forintot kapnak, amit ugye te is nevetségesnek tartasz, főleg egy ilyen jellegű intenzív műhelymunka esetében.

- Milyen forrásból működtetitek a színházat?

- Szinte kizárólag abból a támogatásból, amit a kulturális minisztériumtól kapunk, ez erre az évre nyolcmillió forint. Ebből az összegből évi két bemutatót (egy saját és egy koprodukció) tartunk, továbbjátsszuk a régebbi előadásainkat, képzésünk van, fizetjük a díszleteket és a jelmezt, a színészek és az alkotótársak gázsiját. A színészeinkhez hasonlóan Gombár Judit tervező, Sáry László zeneszerző, Góczán Judit dramaturg, Demeter Andrea produkciós vezető és én is már évek óta többnyire ingyen vagy jelképes tiszteletdíjakért dolgozunk. Ha nem hinnénk ennyire egymásban és a munkában, akkor ez a társulat már rég megszűnt volna.

- Azt gondolom, hogy nem egészen világos a helyzetetek a külvilág számára. Sokan azt hihetik, hogy egy kőszínház, a Bárka egyik oldalhajtása vagytok.

- Akkor tisztázzuk: két társulat működik egymás mellett, két különböző költségvetésből. A Bárkának megvan a saját költségvetése, eltartja a saját társulatát, a Maladypének csak ez a nyolcmilliója van. Pontosabban tavaly 8,4 milliója volt, de idén nem akartunk már a kisebbségi kuratóriumhoz pályázni, hiszen ízlést és stílust tekintve már nem vagyunk kisebbségi színház, ezért az alternatív színházakhoz pályáztunk. Itt tevékenységünket a kiemelt alternatív színházi műhelybe való besorolással ismerték el, és ehhez a tavalyinál kevesebb összeget, nyolcmilliót ítéltek meg. Gyakorlatilag nekünk ebből kell magunkat fenntartani. A Bárka befogad minket, ha nem tenné, valószínűleg nem tudnánk ilyen körülmények között működni, hiszen az infrastruktúrát, a világítást, a technikát a Bárka biztosítja. De a saját produkciókért való anyagi felelősség minket terhel, a bemutatók költségeit, a színészek gázsiját, a munkatársak fizetését, a koprodukcióhoz való hozzájárulást a Maladypének kell kigazdálkodnia. És az idei döntés után nincs igazán miből. Még egyszer hangsúlyozom: a Maladype továbbra is önálló társulat, amely a Bárka Színháznak köszönhetően immár 3 éve állandó befogadóhelyen játszhat.

- Vannak más forrásaitok?

- Nincsenek. Nagyon kevés lehetőség van alternatív színházak számára pénzt szerezni, gyakorlatilag az NKA és a Fővárosi Színházi Alap tudna még támogatni, de a Főváros 2007-ben például nem is írt ki pályázatot. Megmondom őszintén, komoly gondban vagyunk, mert nyilván senkit sem fog érdekelni a Maladype sorsa, épp elég probléma van a kőszínházi struktúrával. De hogy ez egy folyamatosan működő, műhelymunkára épülő társulat, azt még homokba dugott fejjel is látni kell, hiszen ezek a színészek tényleg reggeltől estig dolgoznak és megpróbálnak minőségi munkát végezni. Azt persze tudnod kell, hogy ha nem lenne a Maladype, akkor már én sem lennék itt.

- Hol lennél?

- Tibetben, vagy Franciaországban, teljesen mindegy, bárhol. Tudnék dolgozni más színházakban, külföldön is, színészként és rendezőként is tudnék szabadabban úszni. Bizonyos szempontból nagy terhet vettem a nyakamba, amikor elkezdtem nevelni ezt a társulatot. De látom a gyümölcsét. Igazi kíváncsiság van bennem a társulati fejlődés iránt, mikor, hogyan, mennyi idő alatt, milyen energiával tudjuk elérni azt, amit éppen szeretnénk. Engem ez tart itt. Ha nem lenne, már nem csinálnám.

- Elmondod annak a darabnak a címét, amiről már beszéltünk, amit végállomásnak tekintesz?

- Nem. Ezt évek óta próbálják kiszedni belőlem. Minek mondjam? Ha ez a társulat megszűnik, akkor csak rossz érzés marad bennem, hogy nem csináltuk meg. Ezt az egyet megtartom, babonaságból. Elég, ha én tudom és a közvetlen munkatársaim.

- És a következő lépések?

- A Leonce és Lénát mutatjuk be, ez saját produkció. Aztán tavasszal a Heilbronni Katica következik, Bárka-Maladype-koprodukcióban. Ez 2007-es bemutató lett volna, de mivel Parti Nóra gyermeket vár, tavaszra halasztottuk.

- Addigra visszajön Parti Nóra?

- Persze, a próbák kezdetére hathónapos lesz a gyermeke.

- És aztán?

- Vannak terveink, csak az a kérdés, hogy mit tudunk kigazdálkodni abból az összegből, ami rendelkezésünkre áll. De talán mostanra már megböjtöltük a hét évünket.

- Véget ért volna a hét szűk esztendő?

- Jó lenne, hiszen megbűnhődte már ez a társulat, hogy egy "formalista" színházi rendezőre voksolt. De azt gondolom, ha úgy látnák, hogy annyira rossz irányba tartunk, bármikor leválthatnának engem.

- Van ilyen jogkörük?

- Naná. Ha úgy éreznék, hogy nem fejlődnek, vagy az esetleges bukások visszavetik őket... de erről inkább őket kérdezd. Az a szép, hogy a Bolondok iskolája óta, amit euforikus mámorral, a magyar színjátszás nagy ünnepeként üdvözöltek, ugyanazt az utat járjuk. És amikor ez bonyolódott a későbbi előadásokban, akkor néhány elemző belevetette magát ebbe a világba, míg mások elzárkóztak, esztétizálónak, szépelgőnek és formalistának bélyegezték az előadásainkat. Ha rajtam múlna, én az előadásaink kapcsán éppen megnyitnám a kommunikációt néző, kritikus és színházcsináló között.

- Mélyen egyetértek. Lassan visszakanyarodunk a kiindulóponthoz. De tegyünk egy kitérőt. Miközben sétáltunk, mesélted, hogy a szabadidődben lovagolsz. Miért ezt a sportot választottad?

- Mert végtelen szabadságot és boldogságot jelent számomra, és mert igazi barátságok alakulnak köztem és a lovak között. Ráadásul nagyon izgat a trükklovaglás, amit Molnár Zoltán kaszkadőr barátomtól tanulok. Ha sikerülne és két éven belül fölfejleszthetném magam, hogy tudjak is lovagolni, ne csak szeressek, gondolkodás nélkül vállalnám a kaszkadőrséget mellékállásban. Ezt komolyan mondom, mert amióta ezt az élményt megkapom, mintha a gyerekkori cirkuszi vágyaim teljesültek volna. Én ugyanis akrobata bohóc akartam lenni, aki nagyokat zuhan, a mutatvány bizarr és kockázatos, de ő lábra áll, megrázza magát, és mindenki látja, hogy semmi baja. Valahogy a kaszkadőrségbe is ezt látom bele. Egyébként az új előadás, a Vihar, meg az, hogy lovagolok, valahogy összekapcsolódik bennem: úgy érzem, mintha viharlovasként volnék jelen. Viccesen hangzik, de néha már azon kapom magam, hogy a lovakon keresztül gondolkozom a színházról is. Végül is csak közös sport lehet ez az egész színjátszás, amit mi művelünk. Tudni kell például, hogy a ló jobban fél tőlem, mint én a lótól. Itt tévesztenek azok, akik nem mernek felülni a lóra. Én a színháztól jobban félek, mint a színház tőlem.

- Félsz a színháztól?

- Persze, mert csupa titok és rejtelem, és fogalmam sincs, hogy én mit tudok ebből fölfejteni. Hogy az a fajta érdeklődés, vagy kockázat utáni vágy, ami bennem van a színházzal kapcsolatban, vajon mennyire elég, mit enged majd nekem a színház megmutatni magából. Hogy vajon nem egy vájkálás lesz-e belőle, hanem tényleg valódi expedíció. Lovas túra. Mintha nem véletlenül jött volna össze bennem a lovaglás, ez az előadás, meg a Maladypének ez a felemás helyzete. S talán a rettenetes anyagi állapot még erősebbé, intenzívebbé, összetartozóbbá tesz minket, úgy, hogy a belterjességet mégis elkerüljük. Én ebben szeretnék hinni.

- Mennyire fontos, mit jelent számodra a harmincadik születésnap?

- Nagyon várom. Csodálatos férfikor. Mindegyik koromat nagyon szerettem, most is boldog embernek tartom magam. Nem is gondoltam volna, hogy eddig vagyok... Sűrűn, intenzíven élek és nyilván hamarabb kopik az idegrendszer és a fizikum. Amit tudok, pótolok és kárpótolok. Eddig kevésbé figyeltem önmagamra, de az utóbbi öt hónapban újra elkezdtem figyelni. Valahogy a munkamódszer, vagy a színházi gondolkodásom is változik. Azért mondom ezt a viharlovaglást, mert veszélyes, de közben mégis nagyon jó a galoppból vágtába és a vágtából tanügetésbe visszamenni, és ezeknek a váltásoknak a ritmusát újra és újra megérezni.

- De akkor a ló hátán is színház van? És mi lesz, ha leszállsz a lóról?

- A színház, az megy tovább. A színház nevű ló megy tovább. (Röhögünk.) De akkor én már leszálltam és sajnálom, hogy a ló mellett kell futnom és nem a ló hátán, de még valószínűbb, hogy nem futnék utána.

- Hanem kaszkadőr lennél?

- Kaszkadőr lennék, mert akkor ez az egész körbeérne, a cirkusz, a színház és a kaszkadőrség. És megcsinálnám azt a nagy trükklovaglós világszámot, Molnár Zolival, a mesteremmel. Energia nélkül, langyosan nincs értelme semminek. Legyen inkább veszélyes és bukjon, de legyen valamilyen.

- A Maladypén kívül még milyen munkáid lesznek?

- Most forgatom az "1" című filmet Pater Sparrow rendezésében, amiben Richard Lance szerepét játszom. Augusztusban kezdem a Sirályt próbálni a Bárkán, ezt Szász János rendezi és Trepljov szerepét bízta rám. Ennek októberben lesz a bemutatója. Közben dolgozom a nyitrai fesztiválon, ahol egy harmincperces etűdöt készítek Tompa Ádámmal. Aztán évad végén Kacsoh Pongrác János vitézében én leszek Kukorica Jancsi. De a lovaglást, azt nem adom semmiért. Már csak azért sem, mert kint a kaszkadőröknél, a lovardában kimondottan egészséges gondolkodást tanulok, és ez nekem visszahat a színházra. Bármiről el lehet beszélgetni az ottaniakkal, nőkről, lovakról, politikáról, és az ember közben megtanul egy technikát, hogy elengedje a füle mellett az alkatától idegen ármánykodást, sumákolást. Nekem ez végtelen boldogság, mert egészséges szemléletű színházcsináló szeretnék maradni. Nem vagyok sértett, semmi bajom nincs a világgal, a szakmával. Csak dühös vagyok és tehetetlen, amikor azt érzem, hogy a munkánk sokkal összetettebb és bonyolultabb, mint amilyen mértékben én ezt a színészeimnek honorálni tudom. Ennyi.

Pap Gábor, Criticai Lapok, 2008