Bóta Gábor: Hazugságvizsgáló reflektorok

Éles reflektorok világítanak bele a színészek arcába. A fény gyakran követi őket, behatol a szemükbe, akár a ráncaikba, nem hagy nekik nyugtot, hangsúlyossá teszi, kiemeli a reagálásaikat. Felnagyítja a hazugságot és az őszinteséget is. A veséjükbe enged látni. A színészek és az általuk alakított emberek apró gesztusai is premier plánba kerülnek. Bár alapvetően realistán játszanak, mégis demonstratív hatásuk lesz. A fény elidegenít tőlük, de közelebb is visz hozzájuk. A színpad bizonyos részeire síneket fektettek, ezeken tolják a reflektorokat kezelő munkatársakat, hogy minél megfelelőbb szögben szolgáltassák a fényt. A világosítók és a kocsikat mozgatók ezúttal nem csupán háttérmunkások, hanem a produkció részesei, közeledésük vagy távolodásuk is a látvány tartozéka, az talán kevésbé az, hogy egyikük még rágógumizik is.

Ez nem illik abba a festői kompozícióba, amelyet Balázs Zoltán rendező Osztrovszkij Vihar című darabjának előadásához megteremtett. Balázsnál mindig kiemelt szerepe volt a világításnak, a Négerekben, az Empedoklészben, a Theomachiában egyaránt színházi szertartást akart celebrálni a segítségével is. De ezekben az amúgy vitathatatlanul tehetséges munkáiban sok kimódoltságot éreztem, és azt, hogy a színészek nem feltétlenül önálló alkotók, hanem inkább a rendezői koncepció végrehajtói.

Mintha a Vihar esetében jött volna létre a természetes egyensúly, szinte tapintható a határozott elgondolás, de a szereplők sem gúzsba kötve táncolnak. Tompos Kátya például remek Katyerinaként. Tiszta, eszes nő, aki nem akar megfelelni a rákényszerített társadalmi konvencióknak, ellenáll anyósa zsarnokságának, nehezen viseli férje tutyimutyiságba átcsapó határozatlanságát, inkább magabiztosan halad az öngyilkosság felé, minthogy így éljen. És mennyire drámai, sőt – ki kell mondani – szép ez az öngyilkosság. Katyerina a Gombár Judit által tervezett, magasba meredő, félbeszakadt hidat formázó díszlet legfelső pontjáról kezd lassan alámászni. Nem ugrik, nem zuhan a mélybe, csak mászik lefelé, és közben Janácek Katja Kabanova című operájából énekel kínzó fájdalmassággal. Az opera motívumai máskor is megszólalnak, és harmonikus egységbe olvadnak a prózával.

A látvány, az akusztikai hatás és a játék ritka módon összesimul. Bár nem mindig elementáris a játék, az összhatás erős. Katyerina férjét Dévai Balázs adja, megmutatja, hogy ez a férfi képtelen függetleníteni magát anyja hatásától, tisztában van vele, milyen igazságtalan ez a marconán kemény asszony a feleségével, de nem mer ellenszegülni. A régimódi erkölcsökhöz ragaszkodó anyát Varjú Olga adja, szálfa derékkal, peckes járással, aljasságba átforduló, szemforgató rettenthetetlenséggel. Makranczi Zalán Borisza bár szerelmes Katyerinába, képtelen lázadni a konvenciók ellen. Kálid Artúr feltalálója némiképp szűklátókörűnek tetteti magát, sok tekintetben azonban tisztán lát. Ahogy a produkció is megvilágosító erejű. A mozgó reflektorok rávilágítanak egy olyan álságos társadalomra, amelyben a hazugság, a kegyetlen képmutatás az úr.

Bóta Gábor, Magyar Hírlap, 2007