Dömötör Adrienne: A Maladype színházlakásában

Sajátos színházi miliőt teremt az a három szobás üres bérlakás, amely az utóbbi évadokban az immár tizenöt éves Maladype Társulat otthona lett. A középső, legnagyobb szoba kínálja a stúdió méretű játékteret a miniatűr nézőtérrel (a szabad berendezhetőség óriási előnyével). Az oldalsó szobákba és az előszobába nyíló ajtók természetes módon kínálkoznak járásként. Az intim tér puritán játékmódot követel, egyben olyan darabokat, illetve adaptációkat, amelyek messzemenően figyelembe veszik, hogy a legmonumentálisabb eseménynek is el kell férnie hozzávetőleg ötször négy méteren. Szükségből erény – és a közönséggel való testközeli kapcsolat révén jó esély a különleges, intenzív színházi élményre.

Viktor Kravcsenko:
Én a szabadságot választottam

A lakás itt egy kvázi baráti összejövetel, afféle lakásegyetem színtereként – tehát ismét saját valójában – szerepel; az U alakban elrendezett széksorok utalnak a színházi felállásra. A nézők már bent ülnek, amikor Balázs Zoltán megérkezik; beköszön, leveti kabátját, és pakolódásba kezd – közben magyarázza is a helyzetet –, azt kellene elérni, hogy a világítás kellő magasságba kerüljön a szövegpéldánya mellé. Egy korábbi díszletként megőrzött – egyébként a másik előadásban is látható – bútordarabra a Kravcsenko-könyvből épít tornyot, és végül erre teszi az olvasólámpát. (Azt hihetnénk, spontán megoldás született aznap este, de tudni lehet: a többi előadás is ugyanígy kezdődik.) Civil hangulatú felvezetés, amely megalapozza, hogy azután Balázs az este folyamán mindvégig fenntartsa a nézőkkel való személyes kapcsolatot.

Az előkészületek alapján felolvasószínházra lehetne számítani; a cím alatti sor azonban másról árulkodik: „egyszemélyes kiáltvány Balázs Zoltán előadásában”. És valóban: Balázs a vaskos könyvből kiválogatott és megtanult majd három órányi anyagot, hogy miközben elmondja, folyamatos szemkontaktusban maradhasson a nézőkkel. Bár előtte van a szöveg, szinte bele sem néz – amikor esetleg mégis, az a benyomásunk támadhat: éppen csak a forma kedvéért teszi, a kéziratát tolmácsoló író pozíciójába helyezkedve. De nem csak e tekintetben mozgósította kifogyhatatlannak látszó energiakészletét: több év munkája van benne, hogy kinyomozta a mű fellelhetőségét, megszerezte a fordítói és kiadói jogokat, végül pedig a Maladype Társulat saját kiadásában megjelentette a kötetet. A színház honlapjának tanúsága szerint az előadás egy több fázisú nevelési program része, amely a jövőben szakértők és pedagógusok bevonásával beszélgetést kezdeményez az úgynevezett „Kravcsenko-ügyről”, vagyis „a totalitárius rendszerek örökségéről, a korábbi rezsim gondolkodásmódbeli következményeinek továbbéléséről, e továbbélő tendenciák kibeszéléséről”.

A nálunk eddig ismeretlennek számító szerző műve 1946-ban jelent meg Amerikában, tehát alig pár évvel Koestler Sötétség délben című regényének angliai kiadását követően. Míg azonban Koestler művét a 80-as évek közepén kiadták a hazai szamizdatban (és azóta az első nyilvánosságban is), Kravcsenko politika- és társadalomtörténeti visszaemlékezését mostanáig nem fordították magyarra. Pedig ez a személyes hangvételű beszámoló legalább annyira megrázó olvasmány a magas eszmék vonzó világa és a sztálinizmus mindennapi gyakorlata közötti szakadékról, mint a világhírű regény.

De ki is Viktor Kravcsenko, akinek művét most Balázs Zoltán tolmácsolja? Már fiatal korától kezdve hithű kommunista és szorgos pártaktivista (gyors szakmai és mozgalmi előmeneteléről Sztálin egyik bizalmasa gondoskodik). A tisztánlátás igénye és az igazmondás vágya azonban nem azok az erények, amelyeket elvárnak tőle.

Hamarosan szembe is kerül a hatalommal, és nem lehet biztos benne, hogy a hírhedt NKVD (Belügyi Népbiztosság) valaha is kiengedi a markából. Azután mégis megmenekül, és ismét felelős posztokon találja magát. Amikor a háború alatt egy bizottság tagjaként kiküldik az Egyesült Államokba, úgy dönt: elhagyja a szovjet missziót, és „az amerikai közvélemény védelmére” bízza magát. Két hónap leforgása alatt megírja könyvét, amely világszerte több millió példányban kel el. (Ezt a Szovjetunión kívül sem mindenhol nézik jó szemmel: a francia baloldal – Aragonnal az élen – hazugsággal vádolja a szerzőt, szerintük ugyanis a lágerek puszta kitalációk, a letartóztatások, kivégzések pedig jogosan történtek. Nincs új a nap alatt: regénye megjelenése után a francia pártsajtó Koestlert is angol kémnek nevezte, és fasiszta terrorkülönítmények szervezésével vádolta.)

Ennek a könyvnek a keresztmetszetét mondja el Balázs Zoltán. Sietősen pergeti a mondatokat, mintha folyamatosan attól tartana: túl hosszú a szöveg és túl megterhelő a hallgatóságnak – holott egyáltalán nem az. (Ha valamitől nehéz lehet, az éppen ez a túlhajszolt tempó.) Egymásra torlódnak helyszínek és idők, sebesen peregnek a magán- és közéleti események: megindítóak, tragikusak, és néha persze – a maguk tragigroteszk módján – mulatságosak is. Közelről látjuk az éhezőket, nyomorgókat, de a pártarisztokrácia mindennapjait is. Találkozunk pártkatonákkal, besúgókkal és szeretőkkel – és olykor egy személyben mindhármójukkal. Szembesülünk helyzetekkel, amelyeknek erős mai áthallásuk is van.

Az este végén Kravcsenkó kötetet kísérő szavait idézi az előadó: „Azoknak a haladó gondolkodású és társadalmi igazságra törekvő embereknek ajánlom könyvemet világszerte, akik támogatják a szabad, demokratikus Oroszország megteremtéséért vívott harcot.” Majd megkéri a közönséget: az utolsó mondatot együtt ismételjük el: „Szabad és demokratikus Oroszország nélkül sosem valósulhat meg a tartós béke a földön.” Súlyos igazság. Nem lehet elégszer elmondani.

Dömötör Adrienne, Criticai Lapok, 2016