Balázs Zoltán: “Át kell gondolnunk, milyen értékeket szeretnénk a színház nevében képviselni”

Balázs Zoltán Jászai Mari-díjas színész, rendező, a nemzetközi hírű Maladype Színház alapítója és vezetője. Nemrég az ő rendezésében mutatták be Gombrowicz Yvonne című darabját a Fészek Művészklubban, azonban a koronavírus-járvány őket is súlyosan érintette.

“Nem tudjuk, mikor játszhatjuk újra. Több belföldi és külföldi vendégjátékunk elmaradt. Ráadásul most kellett volna Chicagóba repülnöm, hogy az avantgárd színházi élet amerikai fellegvárában megrendezzem Witkiewicz Vízityúkját. De ezt is elnapolták. (...)

Az Emmitől már megkaptuk a többlettámogatásunkat, és maradt egy kis spórolt pénzünk is, így a tartalékainkból május végéig tudunk létezni. Addig biztosított a társulat tagjainak a fizetése. Hogy azután mi lesz, nem tudom.

A Maladype fennállásának közel húsz éve alatt anyagilag szinte mindig embert próbáló helyzetben volt. Megszoktuk már, hogy különféle tervekkel kell rendelkeznünk, és a gyors problémamegoldás képessége is fontos, hogy továbbléphessünk. A színháznak mindig készen kell állnia a változásra” – fejtette ki Balázs Zoltán.

A felvetésre, miszerint a vesztegzár a befelé fordulásra, leltározásra is jó, elmondta: “Azokat a rossz beidegződéseinket kellene újragondolnunk, amelyek súlyos visszatartó erőt jelentenek a művészi innováció kibontakozásában. Az egyik legnagyobb problémánk, hogy nincs szakmai befektetés. A művészeti egyetemek hallgatóit kevéssé foglalkoztatja, hogy megismerjék hivatásuk hagyományait és megértsék a korábbi nagy mesterek és színpadi újítók viharokat kavart eredményeit, esetleg továbbgondolják azokat. Legfőképp azt tanulják meg, hogyan kell ügyeskedni és érvényesülni. Kikkel előnyös barátkozni. (...)

Egyáltalán nem hibáztatom a fiatalokat, de attól a tény még tény marad. A színházi szakmának rengeteg régi adóssága, bűne van, amelyekkel szembe kellene végre nézni. Mert, ahogy Agatha Christie regényében Poirot mondja: régi bűnnek hosszú az árnyéka.

(...) Például a műveletlenség, a szakmai tudás alapjainak hiánya, a színészek és rendezők érdektelensége. Találkoztam már olyan, pályán lévő színésszel, aki nem csak Latinovits Zoltánt nem ismerte, Törőcsik Mariról sem hallott. Kevesen tudják ki volt Németh Antal, Harag György, Paál István vagy Gaál Erzsébet. A rendezők nem olvasnak eleget, legtöbben, tisztelet a kivételnek, a dramaturggal meséltetik el a darab történetét, és azt vetítik a színpadra. Bűnnek tartom a valódi mesterek hiányát is. A művészképző osztályokat gyakran olyan tanárok vezetik, akiknek a saját munkájuk mellett alig van idejük bejárni az órákra. A növendékekkel valójában a segédtanárok foglalkoznak: huszon-harmincéves, szakmailag még kisfiúk és kislányok” – fejtette ki Balázs Zoltán.

Arra a kérdésre, hogy a nagyon megosztott színházi közegben van-e esély közeledésekre, pozitív változásokra, a társulatvezető azt felelte: “Muszáj lennie.

Ám ahhoz, hogy a viszonyainkat és közös feladatainkat újrarendezhessük, mindannyiunknak le kell mondanunk valamiről: az egónkról.

Ez az egó táplálja bennünk a felsőbbrendűség érzését és az ítélkezés kísértését. A színház nevében és érdekében sok mindent el lehet követni. Akár azt is, hogy porig alázunk, kizsigerelünk másokat, és azt mondjuk: ezzel a színház szent ügyét szolgáljuk. Vagy elfogadjuk, hogy korunk önjelölt Mikes Kelemenjei önkéntes száműzetésükből megüzenik nekünk, hogyan kell megfelelően cselekednünk. Vagy hagyjuk, hogy a színház nevében a narcisztikus hajlamú megmondóemberek arrogáns módon kinyilatkoztassanak. Elnézzük, hogy valakik felhatalmazva érzik magukat, hogy a nemzet színészeit gyávának nevezzék.

Holott ezek a csodálatos művészek nemzeti kincseink, olyan történelmi korokban álltak helyt, amiket mi elképzelni sem tudunk, és mégis megőrizték a szakmai, emberi hitelességüket. Tanulnunk kéne tőlük. Ha valóban közös nevezőre akarunk jutni, nem szabad indulatból pillanatnyi sikerekre vadászni.

Át kellene gondolnunk, honnan jövünk és merre tartunk, milyen értékeket szeretnénk a színház nevében képviselni és közvetíteni.”

Sándor Zsuzsanna interjúja a 168 Órában olvasható.
168 óra 2020.03.26 – 60,61,62,63. oldal

A 168 Óra cikkéből:

szinhazonline, 2020. március 31.