Igaz is, Shakespeare-rel már korábban találkoztál Gyulán, hiszen a X. Shakespeare Fesztiválon, 2014-ben jártál itt a Macbeth/Anatómia kapcsán, illetve 2006-ban Tim Carrollnak, a londoni Globe Színház művészeti vezetőjének a Hamlet-rendezésében voltál ikonikus címszereplő. Most nem egy drámában játszol, hanem egy nagyobb lélegzetű drámai költeményt állítasz színpadra. A Csongor és Tünde feldolgozásának alapötlete honnan jött? Hogyan állítható újszerűen színpadra a boldogságkeresés meséje?

A Vörösmarty-darabbal csak olyan elvetemült alkotóknak szabad foglalkozni, akik nem megoldásokat, végeredményeket, vagy éppen kanonizálható előadásokat szeretnének létrehozni, hanem akiknek maga a boldogságkeresés egyfajta útkeresést is jelent, természetesen alkotói útkeresést, illetve elszámolást az alkotónak önmagával. Honnan indult, merre tart és kikkel utazik ezen a különleges, sajátos úton.

Lehet köze ennek az útkeresésnek ahhoz, hogy idén lettél 40 éves?

Nagyon is van köze, hiszen nagyon várt időszaka következik az életemnek, ezek az érett férfiévek, amikor azok a tapasztalatok, amelyek felhalmozódtak az elmúlt évek során, egy új dimenzióba tudnak juttatni. A számvetésre a Csongor és Tünde kozmológiája rendkívül alkalmas, hiszen a jelenlegi világunkban is aktuális a benne megfogalmazott profán és szakrális világszemléletek találkozása. Ehhez társulnak a renitens rendezőkkel, szerzőkkel, színészekkel és nézőkkel való találkozási lehetőségek is, amelyből kialakul egy új ÉN.

A kánontól való tudatos eltérés eddigi rendezéseidre is hatással volt. Mi ennek az oka?

A szabálytalanság egy nagyon erős motorizációs energia. Vörösmarty hihetetlen pontosan, dantei módon, 11 állomáson, kúpszerű szerkezetben viszi végig szereplőit, a két fő egység határa szerintem Csongor elalvása és Tünde „ébredése”. Ugyanakkor a két szerep egy, nem lehet elválasztani a kinttet a benttől, az itt-tet az ott-tól, a fentet a lenttől. A feszültségpontok közötti egyensúlyozás a legnemesebb feladat. A koncepcióm szerint ezek a szintek egy színésznőben összpontosulnak, Szilágyi Ágotában, és a vonalvezetésem inkább Tünde történetét, szerepét erősíti fel. Nem a szerelmesek egymás utáni futkározása a lényeg, noha nyilván megjelenik a boldogság ezen formájának keresése is. A tündei attitűd az egy teremtési aktust generál, amely Csongor képében realizálódik. Az előadás kérdése tehát alapvetően az, hogyan találja meg az ember önmagát, hogyan döbben rá ÉN-tudatára. A kettős szerep eljátszásának lehetősége nem a férfi és női ruházat, nemi szerepek szintéjn van végiggondolva, a jelmez nem segíti a színészt, befelé utazása egy erős koncentrációs felület mentén szippantja be a történetet és az átváltozást figyelőket.

A „szabálytalanság” mellett a másik kulcsszó tehát az „átváltozás”?

Igen, ez is alapkoncepció. Nem csak A-ból B-be jut el egy szereplő, hanem sok ÉN-en keresztül a lényeghez, aminek a meglátása – a köztes küzdés, szenvedés miatt – maga a boldogság. Ennek persze van köze a szerelemhez, hiszen életünk során nagyon sokszor idealizáljuk a nagy Ő-t, közben végig ott csücsült mellettünk, nem vettük észre, közben eltelik maga az élet.

Ugyan nem vagy még túl idős, mégis sok van mögötted, a Maladype Színház művészeti vezetője vagy, az egymás mellett futó hétköznapi, szimbolikus és mágikus történetszálakat egyesíted a Poe-tól örökölt új típusú tudásszerzéssel, az Aranybogár-módszerrel. Párhuzamba állítod az Ént a Másikkal, az animust az animával, a Nőt a Férfival, Csongort Tündével. Milyen térben és időben képzelhető mindez el?

Imaginárius térben, pusztán képzeleti síkon. A történet kellően sokszálú ahhoz, hogy ne a tényleges térre kelljen fókuszálni. Mivel minden színpadot bejártam már Gyulán, nem volt elsődleges, hogy a színészek fel-alá rohangáljanak, noha a várnak van egy természetes atmoszférája, egy nagyon is bejátszható tere. Emellett a történetet csak nagyjából értik, érzik a nézők, nem pejoratív értelemben, de nem lehet elvárni, hogy minden rezdülésével tisztában legyenek. Az elsődleges feladat tehát az, hogy elmeséljük neki a történetet, minden apró ravaszságával, rafinériájával együtt. A történetszálak DNS-spirálként fonódnak egybe. Nem akarok didaktikus lenni, de alapvető rendezői, szakmai és primér szándék, hogy a történet gerince felismerhető és követhető legyen, ugyanakkor nem akarom megkönnyíteni sem a nézők dolgát a túlzott szájbarágással. Indokolatlan jópofaságokat – legyen benne mondjuk három kacsa vagy kilenc béka - nem kívántam beletenni, nem is szeretem azokat, hiszen ami nekünk elsőre poén, nem biztos, hogy a nézőnek is az. Így is elég izgalmas lesz felfejteni ennek a darabnak a szálait. Évek óta foglalkoztat, iszonyatosan szerelmes vagyok ebbe a műbe.

Nem először rendezel olyan történetet, amiben utazik a főszereplő, jól látom?

Rendeztem már szimbolikus vándorlást tartalmazó műveket, úgymint Dantét, Homéroszt és Goethét is, tehát nem félek attól, hogy a lírai drámáknak nincs meg a történeti dinamikája, az eseményrendszere. A Csongor és Tündéhez is számtalan sztereotípia kapcsolódik, és pozitív értelemben egyfajta bárgyúság, amely az ördögfiak, Tünde, Mirigy, a három vándor megjeleníthetőségében kínál némi megfelelési kényszert, ugyanakkor rendezésemnek nem ez a fókuszpontja.

Hanem?

Alapvetően az, hogy aki keres, az talál, és ez a boldogságra is igaz, magában az útban van a báj, amolyan madáchi értelemben. Elsősorban tehát nem a kronológia, a szereplők primér beazonosíthatósága vagy az analitikus gondolkodás válik fontossá, hanem a nézők, a Gyulai Várszínház és a Maladype Színház kooperatív összművészeti összekacsintása, az érzékiség és érzékelhetőség szintjén. Úgy vélem, itt olyan sok érzelmi impulzus adódik majd össze, amely a nézőben egyfajta bizsergető érzést kelt.

Tudnál ebből némi ízelítőt adni?

A színlapban olvasható, hogy Sáry László Artisjus-díjas zeneszerző és Németh Anikó divattervező dolgoztak velem, a korrepetítor Lengyel Andrea, a produkciós vezető Balázs Katalin voltak. A színpadi játékban Szilágyi Ágota, Sipos Marianna, Tankó Erika, Kéringer László, Fekete János „Jammal”, Denk Viktória, Bödők Zsigmond, Bartha Lóránd, Balogh Eszter kiváló alakításait élvezhetjük. Noha Sáry operát is szerez, a darabban egy beatbox-puzzle mentén halad a zenei aláfestés. Abszolút nem klasszikus a feldolgozás, de nem is a műkortárs, hogy mindenáron nyolc olyan mozdulatot kell beletenni, hogy elvont legyen. A „furcsa” és az „érdekes” szavakat biztosan nem használnám az előadással kapcsolatban, bár Vörösmarty az eredeti műben is nagyon sok helyen groteszk, cinikus, ironikus, bizarr. Én az egymásra vetülő gondolati síkokat egy összművészeti puzzle-ben egyesítve igyekeztem megtalálni, amely végső soron és remélhetőleg a szöveg, a látvány, a mozgás és az operazene összeilleszthetőségének harmóniáját adja.

A Maladype Színház rendezőjeként te minden alkalommal törekedtél a kánonbontó harmóniára, az újító, innovatív rendezésekre. Eddigi munkáid elérhetőek a színház honlapján, amit csak ajánlani tudok a tájékozódásra, hiszen 2017-ben Az évad legjobb színházi weboldala lett, majd a POSZT-on meg is kapta a díját. Jelen produkciód a Gyulai Várszínházzal közösen valósul meg. Minden évben halmozottan nagyobb a figyelem, ha felkérésre készül egy bemutató. Hogyan fogadtad ezt a felkérést?

Igyekszünk minden kívánalomnak megfelelni, hiszen ez egy vagy „A színház” alapfeladata, hogy nézőbarát legyen, előadásaiban is, elérhetőségben is. Ha Varga Marianna nem keres meg, akkor talán tovább húzódik bennem a vágy a mű megjelenítésével kapcsolatban, de éppen időben jött, hiszen „Minden országot bejártam, / Minden messze tartományt, / S aki álmaimban él, / A dicsőt, az égi szépet / Semmi földön nem találtam.” De hála neki, most egy számvetést készíthettem, be- és megérett bennem az alkotás.

Köszönöm ezt az üdítő és informatív, baráti beszélgetést, sok sikert a darabhoz és persze a továbbiakban is! Ittléted alatt pedig kellemes gyulai tartózkodást kívánok a társulattal együtt!

Én is köszönöm a lehetőséget, mindenkit várunk szeretettel a darabra 2017. augusztus 11-én 20:30-tól!

Én biztosan ott leszek, hogy elmondhassam: „Hah! mi bájra ébredék? / Mely szokatlan fény ömöl rám? / A lakatlan bús vadonból / E virágzó tömkeleg!”

Gyulai Hírlap, 2017