Elemek megjelenítése címkék szerint: konok péter

Az azonosulás mögött álló palástolatlan, őszinte lelkesedés pedig kétségtelenül hat a hallgatóságra is.

Balázs Zoltán tagadhatatlanul megszállottja lett Viktor Kravcsenkónak, a kalandos életű, emigrált szovjet vezetőnek. A kérdés az, hogy mi, nézők mennyire tudunk osztozni töretlen lelkesedésében. Három év egyezkedés után megszerezte Kravcsenko nagysikerű könyvének a jogait, amit a Maladype Színház nemrég lefordított és kiadott. Hosszas szünet után színészi visszatérését is ennek a műnek az egyszemélyes feldolgozásában teszi meg, ám ez még korántsem az út vége. A produkció átdolgozott verziójából ifjúsági előadás lesz, ahol a főhős perében a fiatalok dönthetnek majd.

Bevallom, haboztam, hogy a mostani előadásról szabad-e kritikát írni. Személyessége és vállalt szedett-vedettsége még az általam korábban látott Maladype-előadásokhoz képest is szokatlan. Hangulatában leginkább egy baráti összejövetelre emlékeztet, ahol borozgatás közben az egyik srác pengetni kezdi a gitárját. Amikor Balázs Zoltán belép, meghökkentően közvetlen, elcseveg, majd a nézők közül önkéntesen ajánlkozó villanyszerelő segítségével megszerel egy ósdi lámpát, hogy több fény legyen a teremben. Az ehhez hasonló, egyébként családias hangulatot teremtő intermezzók és a fent említett, az alapanyag iránti, szinte tapintható elhivatottság miatt nehéz úgy írni, hogy kizárólag az előadást és ne az előadó személyét vagy személyiségét kritizáljuk.

Átmenetileg azonban biztosabb vizekre evezve: Kravcsenko elbeszélése a Szovjetunió és a kommunizmusba vetett feltétlen hit, majd csalódás története. A főhős ráadásul egyaránt kapcsolatba kerül a legalsó és a legmagasabb osztályokkal is, rajtuk keresztül mutatja be a korabeli társadalom teljes keresztmetszetét, miközben kiábrándulását megannyi személyes anekdota, szerelmek, megvalósult és meghiúsult remények színezik. Szülei a cári rezsim megdöntésének és a szabadságnak meghurcoltatott harcosai, az ő eszményeik tiszták és idealisztikusak. Mikor Kravcsenko kétségeik ellenére belép a Pártba, mint afféle, vissza-visszatérő belső hangok kérik számon fiukon – és rajta keresztül a rendszeren - a kiharcolt szabadság megvalósulását. Ám Kravcsenko sokáig kitart, és ezt a kitartást az általános szenvedés és a koncepciós perben elszenvedett meghurcoltatás is csak lassan töri meg.

Az ehhez hasonló kiábrándulásokat a szovjet rezsimből természetesen már számtalanszor feldolgozták. Az előadás egyedisége többek között Kravcsenko sajátos látásmódjában rejlik, egyszerre értelmes és naivan romantikus bizalmában, amely fokozatosan alakul át számító lázadássá. Eszmélése pedig jóval általánosabb annál, semmint, hogy egy letűnt rendszer kritikájára szorítkozzon. Balázs Zoltán nyilván nem pusztán emlékművet állít, jóllehet egyetlen aktuálpolitikai utalás sem hangzik el, a társadalmi felelősségvállalásra pedig az egyetlen, direkt gesztus, amikor az előadás végén szavaznunk kell a korabeli Oroszország sorsa kapcsán.

Pergős, játékos, E/1-es előadásmódja izgalmas kontrasztban áll a komolynak és keménynek lefestett főhőssel. Kravcsenko kezdeti naivitását megértő iróniával kezeli. Sztorizgatós, könnyed hangvétele ott lesz kissé problémás, amikor hőse a szörnyűségekre emlékszik vissza: a felpuffadt hasú, éhező kisgyerekek állapota például csak a szavak szintjén borzalmas. Összesen kétszer ábrázolja teljes beleéléssel a megrendülést: a Kravcsenko és az apja közötti első komoly veszekedésnél, illetve a Szovjetunióból való szabadulásánál. Ezzel tulajdonképpen kijelöli a két fontos fordulópontot a történetben.

Az átlényegülés egy másik szinten azonban egészen elemi. A két felvonásos, monodrámának szokatlanul hosszú alkotás bizonyos pontjait összefoglalja (hogy melyek legyenek ezek, arról a közönség is dönthet). Mégis, amikor erre nem hívja fel külön a figyelmet, akkor a váltás szinte észrevétlen: Kravcsenko leírása és Balázs Zoltán tömörítő elbeszélése észrevétlenül mosódik egybe. Az azonosulás mögött álló palástolatlan, őszinte lelkesedés pedig kétségtelenül hat a hallgatóságra is. Ennél pedig talán nem is kell jobb ajánlólevél: egy értelmes és tehetséges ember hite, amely útbaigazítja a folyton kisikló világot.

Hajnal Márton, 7óra7, 2015

Két és fél tömény óra Viktor A. Kravcsenkóval, a Maladype bázisán. Elvileg ott van Balázs Zoltán is, a Kravcsenko-project motorja, vagy inkább hengerműve, sztahanovistája - de a magas széken, ami egyszerre szószék és a vádlottak padja, maga Kravcsenko emlékezik, vitázik, ironizál, érzeleg, kokettál a közönséggel - az előadás minimalista eszköztára (egy szék, kissé hosszabb lábakkal, hiszen az egyenlők szovjet látszatszürkeségében mindig voltak egyenlőbbek; és egy olvasólámpa, szembántó fénye lidérces képzelettársításokra ad lehetőséget) magával ragad. Hiteles és hiteltelen egyszerre, a magát védő és vádoló szovjet funkcionárius, a nagy túl- és átélő, aki történetének fordulópontján a lepukkadt munkásszálló vécéjében húzza le Sztálin összetépett fényképét, az amerikai közönség előtt magát kellető self-made-brand, a tragikus sorsú tovaris Quijote, aki mindvégig, mindennek ellenére megtartja szocialista, forradalmár hitét. És persze az áthallások - egy diktatúra banális hétköznapjai. Nem a "nagy dolgok", nem a "nagy félelem" - a kis rettegések és megalkuvások, a mindent átitató reménytelenség és fogcsikorgató belenyugvás. Hogy milyen kisszerűek is a nagy rablók. Hogy milyen dohosak, fullasztóak egy rablóvár (a Kastély) kerengői és fiatornyai.

A végén Kravcsenko (Balázs Zoltán?) a közönséggel együtt szónokol, skandál: egy demokratikus Oroszország nélkül nem lehetséges a világbéke. Harminc-negyven ember ül a kényelmetlen, összecsukható székeken egy csupasz, belvárosi "polgári" nappaliban (egy szovjet bíróság csarnokában? egy amerikai vidéki kisváros előadótermében? valamiféle tértelen-időtelen Purgatóriumban? vagy itt és most egy diktatúrába ájuló kis kelet-európai ország színházában?), és demokráciát, szabadságot követel. Oroszországnak? Magunknak? Gesztus? Üzenet?

Nem skandálok. Azt hiszem, soha nem akarok már többé skandálni. Remélem, soha nem fogok már többé skandálni. De Kravcsenko (Balázs Zoltán?) újra magával ragad.

Kint köd. A Keletiben fegyveres katonák cirkálnak. A vonatunk pontosan indul. Ez utóbbit már szinte disszonánsnak, amolyan brechti V-effektnek érzem. Ez nem a valóság.

Konok Péter, 2015

Viktor Kravcsenko gyermekként csodálta apját, aki sztrájkvezérként állt a munkások élén az 1905-ös forradalom idején. Ő maga is vasgyári munkás lett, onnan emelte ki az Októberi Forradalom után egy még őszintén lelkes kommunista veterán. Mérnöknek tanul, vezetővé válik, a proletárlétet felváltja az ötszobás nagypolgári luxus, az állandóan dugig telt fridzsiderrel. Az ukrajnai éhínség idején pártmunkásként rekvirálja el az utolsó szemig a parasztok gabonáit, látja a csontig soványodott gyerekeket, de az ideologikus hit elvakulttá teszi. Látja a nép, a cári időknél mélyebb, nyomorát, a csinovnyikok, káderek féktelen diktatúráját, de munkája, sikeressége mindent feledtet.

Kravcsenko 807 oldalas önéletírásából Balázs Zoltán a legjellemzőbb részleteket választotta ki, heves szenvedéllyel vágja arcunkba a döbbenetes tényeket. Gyorsan beszél, szinte szétrobbantja a düh és keserűség. Mert az önámító mondatok mélyén már ott lapul a kétely, a régi igaz bolsevikok, így apja figyelmeztető szavait sem lehet elhessegetni. Elkezdődnek a koncepciós perek, sorra végzik ki a forradalom vezetőit, Sztálin a legfrissebb ifjú káderekre építi rémuralmát. Mindenki besúgó, karriervágyból, vagy kényszerből, szerelméről is kiderül, környezetében is minden második az. Nagy ideálja, az emberi arculatú Buharin is bevallja, az imperialisták ügynökeke, kém és áruló. Kravcsenko is sorra kerül, tizennyolc hónapon át/!!!/, naponta kihallgatják, gyötrik, kínozzák, valami égi szerencsével megússza, de vakhite végkép megrendül.

A borzalmak szennyes áradatát Balázs Zoltán közvetlen kiszólásai, váratlan megállásai enyhítik, ránk néz, kérdez, egyes részeket rövidítve foglal össze, egyetlen pillanatra sem veszíti el a hallgatósággal való élő kapcsolatot. Kell is ez nagyon: az NKVD-s, ÁVH-s vallatófények megtörik gőgös ellenállásunkat, majdnem összeroppant a kiszolgáltatott félelmek dermesztő atmoszférája. Amit a Sötétség délben olvasása közben éreztünk, de itt most egy "szabadlábon", ipari vezetőként dolgozó elit-ember vallomásával szembesülünk. A lepaktálás Hitlerrel, a fin n háború, fél Lengyelország és a Baltikum bekebelezése a végső csapás, hősünk a háborúban már nem a szovjetrendszerért harcol, szülőföldjét, népét védi. Amikor továbbképzésre, azaz kémkedni küldik az USA-ba, kinyilatkoztatja, hogy a szabadságot választja.

Könyve 1946-ban jelenik meg Amerikában. Akkor még szerettük a nácikat legyőző Szovjetuniót, nem jelent meg, indexre került, így most 70 év késéssel ismerjük meg. El kell olvasni, megjelentette a Maladype, sajnos, időszerű figyelmeztetés is: számos jelenség nagyon is hajaz jelenünk formálódó rendszerére.

Balázs Zoltán heroikus vállalkozása, a könyv megtalálása, színre vitele, lenyűgöző szuggesztivitású előadása az évad egyik legfontosabb színházi-közéleti eseménye.

Fehér Elephánt, Kulturális Ajánló, 2015

Egy ember ül ötven előtt, és két fél órán keresztül felolvas. E kijelentő mondat úgy, helytálló, hogy nem igaz: Balázs Zoltán előtt ott a vaskos paksaméta, lapoz is, mégis kívülről fújja az egészet. Néha rögtönöz, tömörít, megrázó, emlékezetes pillanatokat teremt; lehengerlő ostobaságok és szívszorongató történetek váltják egymást. A néző ezért is feszeng, fészkelődik a székeken, de közben újra és újra visszazökken az 1930-as és 1940-es évek Szovjetuniójába. Kifárasztóan izgalmas szembesítés részese a Maladype új bemutatójának nézője, aki az előadás végén azzal vigasztalja magát: „legalább elolvastam” Kravcsenko 1946-os régi-új, Magyarországon majd hetvenéves késésessel – Konok Péter fordításában, a társulat kiadásában - megjelentetett könyvét. Hazamenet, egy sörözőbe beülve még filozofál egyet arról, vajon mennyire adekvát egy nem felolvasóest – aztán másnap nem bírja letenni a könyvet. Visszhangoznak benne a nyugtalanító, elméjébe égett előadás hangsúlyai, s meglepődve fedezi fel, mennyi fontos részlet maradt ki. Szükségszerűen, hiszen Kravcsenko eposza 800 oldalas. A kései olvasó pedig ismét elgondolkodhat a könyvek sorsán. A második világháború idején „dezertáló” szovjet funkcionárius egykoron hiába írta le – ma már tudjuk: hajszálpontosan - a rendőrszocializmus mechanizmusát, könyvét a világpolitika csinálói túlzásnak tekintették. Nem az volt, színtiszta valóság. A bosszúállásban is türelmes szovjet állambiztonság 1966-ban, New Yorkban – öngyilkosságnak álcázva – röpített revolvergolyót a szerző fejébe.

Murányi Gábor, HVG, 2015

Én a szabadságot választottam: egyszemélyes kiáltvány, monológ, egy ember élete, mely Balázs Zoltán művészeti kohójában megmunkálva, magával ránt, felkiáltójeleket mutat.
A gondolataidat követeli, borzongat és mélyre ás, húsbavágóan rámutat, könyörtelenül, finomságok nélkül megrémít, örvénybe húz, és mindössze csak a remény a tiéd, hogy feloldoz a végén. Hatással van, bekúszik a bőr alá, és minden parányi darabodat igényli, miközben félni fogsz, újra meg újra, hogy az élet milyen sorsok, milyen tragédiák árnyéka szüntelen. Szembesít és átjár, és nem csak ott tart fogva, még hosszan nem enged el.

Egyszemélyes kiáltvány ez a szabadságról, csakhogy itt még egy jelen van.

Balázs Zoltán művészete, mely egyszemélyes kiáltvány a bátorságról. Arról, mit jelent felkutatni és hozzányúlni a tabuhoz, megszerezni, elhozni, nem félni tőle, vállalni és átadni, azért, hogy ne a múlt legyen, hogy ne lehessen kitérni előle. Bátorság ez, a kockázattal való hősies megbirkózás fehér falak között, gyanakvó, kapaszkodók nélkül hagyott nézőkkel farkasszemet nézve, akik a szobába lépve nem tudhatják, hogy az első percekben jegyet váltanak a robogó vonatra, és már útban is vannak a rémségek földjére, egyetlen társuk a figyelmük. Bátorság ez, vadidegenek fantáziáját kézbe venni, majd felépíteni, és könyörtelen pontossággal, tapintható közelségbe hozni számukra a szovjet borzalmakat. Bátorság nem félni a reakcióiktól. Bátorság védtelenül állni tekintetüket, megpróbálni teljesen egyedül, puszta szavakkal hatni, és alámerülni oda, ahova még a néző is alig mer benézni. Bátorság vállalni a kockázatot, és csatába indulni, hogy mennyit bír el az emberi lélek aznap este, idomulni és észlelni, tűélésen felmérni a befogadót, és a határain lépdelni. Bátorság ez, a művész valódi ősereje, tehetsége, páratlan érzéke, ahogy figyel, fogalmaz, ahogy nem fél a néző fejébe költözni, és onnan is meríteni. Bátorság ezt nagy fényben tenni. Díszlet nélkül, jelmez nélkül, civilben. Pőrén hadba szállni, megküzdeni a szöveggel, a történettel, a múlttal. Bátorság, valódi bátorság az eredője a bravúrnak, ahogy a szöveg megelevenedik, ahogy a néző ott jár a helyszínen, ahogy állandó reflektálásban formálódik a mondanivaló, együtt rezegve a sok emberi sorssal szemközt, félelmekkel, érzésekkel. Bátorság másoknak mesélni, mesélni, így mesélni. Bátorság nem félni attól, hogy a szöveg terjedelme, összetettsége, a mentőövek teljes hiánya fulladáshoz vezetheti a figyelmet, és bátorság ezt úgy csinálni, hogy bármikor meg lehet bukni, mert a néző a trükköt keresi folyton. Bátorság bízni, bízni abban, hogy mindennek hatása van, hogy számít, hogy megéri csinálni, megéri küzdeni, hogy általa a világ jobb lehet, hogy a művészet ereje, a megmutatás segíthet. Bátorság megmártózni az iszonyat világában, majd feljönni a víz tetejére. Bátorság megcsinálni azt, amit senki nem mert. Bátorság megcsinálni így. Bátorság ilyen átéléssel előadni és hozzányúlni, a valódi tehetség lelki bátorsága, mindaz, amire csak az igazi művész képes igazán. Nem félni. Bátran zseniálisnak lenni. Ilyen bátorsága viszont csak annak a léleknek van, aki az élet színpadán már szövetségesként áll, mert van egy elvehetetlen ereje, a tiszta, megmásíthatatlan tehetsége. Amitől szabad. És örökké az lesz.

Simon Sára, 2017