Akadnak olyan műfajok, amelyeket igyekszem messzire elkerülni, és olyanok is, amelyekkel ki lehet kergetni engem a világból. Ha az operára gondolok, akkor tisztában vagyok vele, hogy a szöveget vagy egy könyvből érdemes követni, vagy a kivetített feliratot olvasni, egyelőre az okosszemüvegek nem tartanak ott, hogy az előadás részei legyenek, pedig kiváltképp élvezném ezt a fúziót. A jazz a másik, ami nekem a kakofóniát a csúcsra járatja, így hosszú távon nem tudok mit kezdeni vele. Felmerül a kérdés, hogy miért is látogattam el a Városmajori Szabadtéri Színpadra a Szemle Plusz versenyprogramjában bemutatott Az Öltöny című előadásra.

A METTRIN és a Maladype közös produkcióját Balázs Zoltán rendezte, Can Themba klasszikus novellájának Mothobi Mutloatse-féle adaptációját felhasználva, Megyeri Léna magyar fordítása alapján.

Philemon (Bányai Kelemen Barna) szerető férj és fanyar humorral megáldott jómunkásember Johannesburg Sophiatown részén. A felesége egykor énekesnőként dolgozott, azonban a házasság óta unatkozó háziasszony. Egy napon a férj rajtakapja Matildát (Radnay Csilla) az otthonukban, de ahelyett, hogy elválna vagy perlekedne vele, groteszk módon bünteti meg az asszonyt. A szeretője hátrahagyott öltönyét (Fehér Ferenc) tiszteletre méltó vendégként kezeli és azt követeli meg a feleségétől is, hogy ugyanígy tegyen. A napok telnek, a helyzet egyre groteszkebbé válik, amikor sétálni viszik a ruhadarabot vagy éppen a közös vacsorakor Matildának etetni kell azt. Amikor a feleség hobbit talál, megcsillan a remény, hogy véget érnek a gyötrő hétköznapok.

Mindez azonban nem légüres térben történik. Az Öltöny dél-afrikai háttere miatt a személyes konfliktus mögött egy jóval nagyobb társadalmi valóság is kirajzolódik, hiszen Sophiatown Johannesburg sokszínű, kulturálisan pezsgő városrésze volt, amelyet az apartheid idején erőszakosan felszámoltak, lakóit pedig kitelepítették. Egy olyan történetben, amelyben Philemon fokozatosan megfosztja Matildát a szabadságától, nehéz nem észrevenni a hatalom működésének párhuzamait. Az elnyomás ritkán kezdődik egyetlen tiltással. A szabályok lassan változnak, a kontroll normalizálódik, a határok fokozatosan kitolódnak, míg végül maga az áldozat is a kialakult rendszer részévé válik. Philemon és Matilda kapcsolata ennek kicsinyített modelljévé válik, amelyben az otthon társadalommá, a férj pedig uralkodóvá változik.

Az emberi természet meglehetősen furcsa. Vannak sztereotípiák, amelyeket a viselkedésünkkel kapcsolatban leírtak már, de az egyén és a psziché időnként alaposan felülírhatja ezeket. Szokták mondani, hogy vannak latin vagy déli temperamentumos emberek, akik felcsattannak, hangosak, hevesek, az érzelmeiket látványosan fejezik ki és nem törődnek a környezetükkel, miközben a megfigyelőket is elzavarják. A privát szféra számukra nem igazán létezik, öntörvényűen határozzák meg, mi kire tartozik, de a közösség ezt megszokta, így a nemzeten belül ezek nem okoznak fennakadásokat. Mások viszont szándékosan használják ki az adott népcsoport szerénységét és másokat zavarba hozva érvényesülnek, mert azok menekülni igyekeznek a helyzetből és hamarabb engednek bármiben. De létezik az a csendes típus is, amelyik nem csinál patáliát, hanem nyugodt hangot vesz fel, ezzel jóval nagyobb félelmet keltve a környezetében. Ez viszont közös vonás, mert a cél valahol annak éreztetése, hogy valami nem stimmel, nem kényelmes az illető számára.

A megcsalással ugyanez a helyzet, ha rajtakapjuk a párunkat a szeretőjével, sokféle reakciót válthat ki belőlünk, kiabálás, verekedés, féltékeny párbajra hívás, tettlegesség, válás, gyilkosság, öngyilkosság, letargia, bosszú, a paletta meglehetősen széles. Mégis, akad az az embertípus, amelyik halálos csenddel válaszol, visszahúzódik, kimért lesz és tartja a távolságot, de egyik irányba sem engedi azt változni. A szerelem és a gyűlölet belső konfliktust okozva eredményezheti azt, hogy a párjukkal szemben birtoklást fejeznek ki, amely fenyegetőbe, vagy akár abúzívba is áthajolhat. Az Öltöny esetében egy apró furcsasággal indul mindez, ami aztán komoly lelki terrorrá, végül bántalmazó kapcsolattá alakul át. Ez a büntetés az első percben oktatónak vagy akár adekvátnak is tűnhet, ugyanakkor a nézők fejében azok a lehetőségek jelennek meg, amelyeket már megszokhattak. Megbocsátás, válás veszekedések, edények háborúja, mentegetőzés, egymás hibáztatása, bosszúmegcsalás, a szennyes kiteregetése vagy éppen a teljesen megszokottnak, sőt némely időben és helyen még elfogadottnak és törvényesnek is tekintett verés is ide tartozik. Ma már nyilván erre másképpen tekintünk, nem tartjuk adekvát viselkedési formának a fizikai bántalmazást, de idővel a lelki terror is elvesztette szokványos jellegét.

Az Öltöny Philemonja mégis az elnyomó rendszer archetípusává válik, hiszen a kezdeti groteszk fantázia, a ruhadarab humanizálása valójában Matilda dehumanizálásával válik teljessé. A büntetés természete először érthető, hiszen a férj látszólag egy másik utat választ, nem a kiabálást, a veszekedést és az agressziót. Azonban a cselekmény előrehaladásával ez új értelmezést nyer. Az erőszak, mint olyan, amelyről manapság rendszeresen beszélgetünk, nem csupán abban merül ki, ha valakit fizikailag bántalmazunk vagy korlátozzuk valamely jogait. Ez a manifesztáció inkább a kontrollról szól, de nem a mai divatos szóval illetett narcisztikus verziót láthatjuk, inkább a pszichológiai kontroll és a lelki bántalmazás formáját láthatjuk. Ártatlan groteszk helyzet, mely aztán mindennapi rutinná alakul, melyből képtelenség kitörni. Kínzássá, mely túlmutat a leckén vagy a büntetésen és egy végtelen ciklussá válik, amelyből kitörni nem lehetséges.

Az Öltöny jelen rendezésének sikerül az, amire kevesen gondolnának, hiszen olyan viselkedésformákat láthatunk, melyek egyszerre vetik fel a bűn, a vezeklés, a bocsánatkérés, az abúzus és a megbocsátás kérdéskörét. Ez utóbbiról ugyanis a jelenünkben gyakran megfeledkezünk vagy éppen negatív konnotációval, undorodva ízleljük a szót. Különösen azért érdekes ez, mert nem gondolunk arra, amit az előadás szemléltet, ez a gondolkodásmód megmérgezi a saját személyiségünket is, és észre sem vesszük, mi magunk is bántalmazóvá válunk. A saját szemszögünkből nézve létezik az igazságunk, és egyáltalán nem érezzük abúzívnak a cselekedeteinket, de mindez csak azért van, mert közel vagyunk, nem bírunk kiszakadni belőle. Amikor már megtörténik a visszafordíthatatlan, késő lesz. Ezért lehet, de csak lehet, hogy érdemes pár lépést hátralépve szemlélni az egészet és nem csak a saját nézőpontunkra koncentrálni.

Radnay Csilla és Bányai Kelemen Barna hangja fantasztikus, kettejük között pulzál az energia és a kémia az előadás alatt. A díszlet (Balázs Zoltán) egyszerre groteszk és praktikus, mégis képes elénk idézni azt a közeget, amit szeretne: egy elegáns, kínzóeszközökkel teli körkörös helyszínt. A jelmezek (Sovány Daniella) kreatívak és irigylésre méltóak. A zene (szerző: Kovács Adrián, zenei vezető: Szép András) tökéletességét egyetlen mozzanat teheti semmissé, ez pedig a hangosítás, hiszen nem megfelelő beállítás esetén az énekszöveg érthetősége nullára redukálódik. Egyedül ezért problémás a jazz-opera (Szép András, Kárpáti Benedek, Dörnyei Szabolcs / Rodek Balázs, Rabóczki Balázs / Magda Zsolt, Gyányi Tamás), mert mindkettő könnyedén ledominálhatja a közönség fülét, azaz a tény, hogy egyedül is megállja a helyét, a helyszín és a technikusok képességeitől függően komoly hátrányt is jelenthet.

Smaragd Sárkány, Smaragd Sárkány kulturális blogja, 2026