Az Öltöny alkotócsapata nem kisebb kihívásra vállalkozik, mint hogy a dél-afrikai szerző, Can Themba művét jazzoperaként állítsa színpadra. Már az alaptörténet is feszültséggel teli, de a két zenei műfaj természetszerű különbözőségei és az ennek ellenére váratlanul jól működő elegy mindezt a négyzetre emeli.

A Városmajori Szabadtéri Színpadon az előadás előtti ráhangoló beszélgetésen Ganga Tsengiwe, a Dél-afrikai Köztársaság magyarországi nagykövete arról mesél, hogy milyen formákban jelent meg az elnyomás Sophiatownban, Johannesburg külvárosában az 1950-es években. Az előadás politikai-történelmi kontextusba helyezése már a kezdés előtt irányítja az értelmezést, de Az Öltöny egyik varázsa mégis az, hogy a történet enélkül, önmagában is értelmezhető: így egy másik fontos és nehéz téma, a családon belüli elnyomás kerül a középpontba. Persze még izgalmasabb, ha a kettőt egymás mellé állítjuk, hiszen így a bonyolult politikai folyamatokat egy sokkal könnyebben értelmezhető mikrokörnyezetben látjuk leképeződni, ami minden egyes emberi gesztus súlyát felnagyítja. No meg persze rávilágít arra is, hogy az emberi játszmák végső soron nem különbek a politikai csatározásoktól – és fordítva.

Játszma is van, s csatározás is: kiderül, hogy Matildának (Radnay Csilla) szeretője van, mire a férje, Philemon (Bányai-Kelemen Barna) szokatlan büntetéssel sújtja: ezentúl úgy kell gondoskodnia a szerető otthagyott öltönyéről, mintha az egy vendég volna. A kezdetben magabiztos nőiességgel éneklő Matilda szépen lassan elveszíti ragyogását, s vele együtt saját magát is. Ölébe veszi, tétován eteti az Öltönyt, amit a novella színpadi változatainak történetében először a szeretőt játszó művész, jelen esetben Fehér Ferenc alakít, arcát eltakarva. Az öltöny ott van minden társas eseményen, minden étkezéskor, s minden pillanatban emlékezteti a feleséget arra, mit tett – nem reménykedhet abban, hogy férjét egy ponton kielégíti ez a bosszú, és élete visszatérhet a rendes kerékvágásba. Bányai Kelemen Barna Philemonjának látszólag semmi nem elég: továbbra is magában forrong, testtartása és mozgása feszes, s a térben sem terjeszkedik, leggyakrabban egyhelyben toporog – ő sem tud kilépni ebből a saját maga generálta bosszúspirálból, és így az egyre jobban behúzza őt. Ahogy az lenni szokott, csak akkor eszmél, amikor már késő.

A Balázs Zoltán rendező által tervezett díszlet tudatosan limitálja a teret, s így tovább sűrűsödik az egyébként is leszűkített fókusz. A díszlet sokfunkciós, ide-oda hajtogatható elemei játékosságot kölcsönöznek és számos lehetőséget a „bujkálásra”, amely az előadás vissza-visszatérő eleme. Bujkál a férj, a szerető, s egy idő után a feleség is – egymás elől, maguk elől, s a világ elől. Az alkotók teret adnak az asszociációnak, és ezt vehetjük szó szerint is, hiszen a tér és a cselekmény szorosan, s mégsem egyértelműen fonódik össze – például Matilda előadás végiszólójakor, amikor a díszlet ide-oda hajtott elemeinek börtönébe zárja magát. De nemcsak a díszlet, a jelmez is folyamatos párbeszédben van a cselekménnyel (jelmeztervező: Sovány Daniella), s a történet afrikai gyökereihez is finoman igazodik. Az alkotóknak nem célja a helyszínhez és korhoz hű adaptáció, a ruhákon is csupán egy-egy színes minta idézi az afrikai stílust. Matilda jelmeze különösen érdekes: minél nagyobb a vele szemben tanúsított elnyomás, ruháján annál több a szín és a minta – mintha ezzel akarná jelezni, hogy baj van. Amikor Philemon bosszúhadjáratának tetőpontján felcsendül Matilda dala, a férj az, aki leveszi a megsemmisült nőről a színes fejkendőt, s kibontja haját, mintha az már az öltözéke felett is elveszítette volna a kontrollt.

Kovács Adrián szerezte az előadás zenéjét, s meg kell hagyni, igencsak kiváló munkát végzett. A jazz könnyedsége és lágysága jól ellenpontozza az opera kötöttségét, s a kettő együtt egy hangulatában különleges zenei világot ad ki. A tempó- és ritmusváltások szépen leképezik a látottakat, a zenei mozgalmasság pedig mindig kínál valamiféle újdonságot a fülnek. A humor is helyet kap, s így a cselekményt kísérő hangok, például az ásításé, belesimulnak ebbe az egyedülálló hangzásvilágba, amelynek alapját élő zene adja (zenekar: Szép András, Kárpáti Benedek, Dörnyei Szabolcs / Rodek Balázs, Rabóczki Balázs, Gyányi Tamás). A librettó Balázs Zoltán munkája, s a szöveg elsőre szokatlan sajátossága, hogy a szereplők sok esetben egyes szám harmadik személyben beszélnek magukról, mintha helyzetüket kívülről szemlélve narrálnák, mi történik velük. Angol nyelvű a szöveg, magyarul csupán feliraton követhetjük az eseményeket, de erre még akkor sem mindig van szükség, ha a néző nem vagy nem teljesen érti az angolt: a zene által adott impressziók és a színészi játék, különösen Radnay Csilláé kézen fogva vezetik a nézőt. Radnay nemcsak arcával és testével, de énekhangjával is remekül játszik, a bűnhődő-elnyomott nő érzelmeinek széles skáláját, minden mélységét és magasságát pontosan érthetően és érezhetően adja át.

Balázs Zoltán rendezése több önmagában is jól működő elemet fog össze: az előadást alapjaiban meghatározó, különleges zene, a stabil színészi játék, az asszociatív tér, a finom utalásokkal operáló jelmez mind egy-egy darabja ennek a puzzle-nek. Pont ezért kár, hogy az Öltöny szerepe – bár jó ötlet, hogy azt egy, a testével oly’ sokat közölni képes táncos alakítja – mégsem körvonalazódik pontosan, s a produkció alig használja ki ezt az újítást, amely így a háttérbe szorul, s korántsem tűnik akkora durranásnak, mint ahogy az alkotók ezt beharangozták. A néző pedig a szabad asszociációra való buzdítás ellenére is némi hiányérzettel keresi a feleség, a férj és az Öltöny szerelmi-politikai háromszögében ez utóbbi pontos helyét és olyan gesztusokat, amelyek a szereplők és a ruhadarab közti viszony mélyebb rétegeiről árulkodnak. S bár elveszett a puzzle egy darabja, a nagy egész azért tisztán látszik.

Prizakovics Júlia, Revizor Online, 2026