Augusztus 29-én a Városmajori Szabadtéri Színpadon, a Szemle Plusz versenyprogramjában a METTRIN és a Maladype közös Öltöny előadása hatvanöt percre kizárt minket a hétköznapi realitásból.

Can Themba apartheid-kori Sophiatownban játszódó történetének alaphelyzete egyszerű: Philemon rajtakapja Matildát a szeretőjével, a férfi elmenekül, hátrahagyott öltönyét pedig a férj élő vendégként kezelteti feleségével-szellemi szabadságot, emberi méltóságot egyaránt elvevő helyzet, mindenkinek. Alkalmazkodni nem lehet, csak megtörni, elnémulni, elveszni.

Jó döntés volt, hogy az előadást Balázs Zoltán ráhangoló beszélgetése előzte meg Ganga Tsengiwe dél-afrikai nagykövettel és Kovács Adrián zeneszerzővel, a történelmi-politikai háttér, Sophiatown, az apartheid, a mű dél-afrikai kulturális helye, valamint a jazz-opera formai és zenei nyelve mind szóba került. Ennek azért volt jelentősége, mert Balázs rendezése a történetet nagyon hamar leválasztja a puszta történetmondásról és egy zárt, látomásos, gondolati térre absztrahálja, ahol a társadalmi erőszak, a házasságon belüli hatalom, a féltékenység, a birtoklás és a megalázás különböző feszültségszinten, de egyszerre van jelen.

Az előadás esztétikailag kivételesen egységes: Balázs Zoltán rendezőként, librettistaként, díszlettervezőként és a mozgás alkotójaként, Kovács Adrián zeneszerzővel, Lukács Zsolt dramaturggal és Sovány Daniella jelmeztervezővel együtt olyan rendszert épített, amelyben a szó, a zene, a test, a fény és a tárgya folyamatosan újraértelmezi egymást.

Balázs Zoltán szörfölhet stílusok, szerzők, korok és témák között, rendezői karakterisztikája mégis azonnal felismerhető: világszínházi léptékű, de makacsul egyéni alkotói színház, amely nem valamely iskola formanyelvét reprodukálja, hanem saját szabályokat állít fel, majd következetesen végigviszi őket. Jó a nézőjének lenni, sosem tudjuk mire számíthatunk, mindig meglep, mindig elgondolkodtat, mindig új esztétikai-érzelmi teret teremt. Még valami: a kőszínházi előadásokat a szabadtéri színpad gyakran „szétdobja”, veszítenek erejükből, értelmezendő momentumok vesznek bele a körülményekbe, itt és most nem: sértetlen intenzitású volt az előadás.

A díszlet egyszerre idéz elektromos áramkört és bordázatot, vezetékpályát és bordakosarat: mintha Philemon és Matilda egy hatalmas rendszer belsejében rekedtek volna, ahol a feszültség megszakítás nélkül fut körbe, a szerkezet pedig egyszerre tartja életben és tartja fogva őket, így a tárgyi világ a bezártság és a rabság gépezete lesz.

Kovács Adrián jazz-operája az előadás idegrendszere, és az élő zenekar – Szép András, Kárpáti Benedek, Dörnyei Szabolcs/Rodek Balázs, Rabóczki Balázs/Magda Zsolt és Gyányi Tamás – valóban úgy keringeti a feszültséget a jelenetek között, ahogyan az áram fut végig egy zárt kapcsoláson.

Radnay Csilla Matildája világszínvonalú énekesi-színészi jelenlét: hangja technikailag rendkívüli és a szerep teljes érzelmi és testi történetét is hordozza. Amikor énekel, egy pillanatra sem lehet eldönteni, hol végződik a muzikalitás és hol kezdődik a színészet.

Bányai Kelemen Barna Philemonja érzelmi monolit, s éppen ettől félelmetes: látszólag eszköztelenül, minden látványos színészi demonstráció nélkül képes megmutatni egy ember szenvedését, majd azt az átalakulást, amelyben a megsebzett férfi maga válik a másik ember kínzójává – virtuozitása abban áll, hogy a virtuozitásból szinte semmit nem mutat meg. Fehér Ferenc K.K.-ja, a szerető és az Öltöny egyszerre, önálló színészi létezéssé emeli a metaforát: fizikai jelenléte felzaklató, táncosi minősége prémium, teste hol ember, hol tárgy, hol emlékkép, hol fenyegetés, ettől az öltöny többé nem kellék, inkább a színpad negyedik fala mögül kiszabadult gyötrő lelkiismeret.

Az Öltöny azért kiváló, mert valamennyi jelentése ugyanabban a tökéletesen zárt esztétikai áramkörben fut: szép és kegyetlen, absztrakt, intellektuális és elementáris – egy újabb Balázs Zoltán-féle meisterstück.

Farkas Éva, Iza színházban járt, 2026