Tíz éves fennállását ünnepelte idén a Maladype Színház. Egy különleges, a szakma színe-javát megmozdító gálával és egy kiadvánnyal is jelezték, hogy nemcsak nevükben, hanem létezésükkel is azon dolgoznak, hogy legyenek találkozások a szakma, a színészek és a nézők között is. Ebből az alkalomból a társulat művészeti vezetőjével, Balázs Zoltánnal beszélgettünk.

Hogy sikerült a Maladype szülinapi gálaműsora?

Várakozáson felüli élmény volt. Megtisztelő és felemelő, hogy a színházi szakmából és más területekről is (zene, tánc, báb) ilyen sokan eljöttek. Azt hiszem valóban létrejött az, ami miatt ezt az „emberközpontú" gálát fontosnak tartottuk megszervezni: a találkozás. A színpadon és a színpadon kívül egyaránt intenzív élet zajlott. A legértékesebbnek azt tartom, hogy végre nem valami ellen, hanem valami mellett jöttek össze az emberek.

Erre kötelezi a társulatot a neve is, hiszen a Maladype találkozásokat jelent.

Akkor kapta ezt a nevet a színház, amikor a Bolondok iskolája című előadásunk a Szkénében már készülőben volt. Előtte nem rendelkeztünk társulati névvel, hiszen első közös munkánk alatt még senki sem gondolta volna, hogy lesz folytatás. Végzős rendező szakos voltam, amikor megkeresett egy szerb producer, Dragan Ristic, hogy Ionesco darabját, a Jacques, avagy a behódolást rendezzem meg, amatőrökkel és profikkal, cigányokkal és nem cigányokkal. Ez a színmű korábban szinte mindenütt megbukott a világon, ezért számomra és a csapat számára a mű megszólaltatása nagy kihívást és különleges kalandot jelentett. Egyedi koncepciónknak köszönhetően -mely egységesítette a résztvevők különbözőségeit-, mégis siker lett, így a Bolondok iskolája, ami már latinul, cigányul, és magyarul szólalt meg, ennek a spontán találkozásnak a következményeként született meg.

A 10 éves évfordulóra elkészítettek egy könyvet. Lezárt valamit? Vagy csak a jövőre koncentrál?

Ezt is, azt is. Alapvetően a pillanat embere vagyok, ezért most, tíz év után is a jelenre koncentrálok, és nem szeretnék mindent lezárni, megérteni és megemészteni. De tény, hogy egy ilyen hangsúlyos esemény, akaratlanul is arra sarkall mindannyiunkat, hogy összefüggéseiben értelmezzük és vizsgáljuk a közösen megélt impulzusokat és fázisokat. Tíz évvel ezelőtt a társulat elindult egy úton és miközben hű maradt önmagához, megpróbált eljutni valahonnan valahová. A mostani évforduló nagyszerű alkalom arra, hogy „nagymosást" csináljunk.

Ha nem is vonnak konklúziót, de mérföldkövek akkor is vannak.

Természetesen. Ilyen volt a Négerek, az Akropolisz vagy a Leonce és Léna. Persze nem feltétlenül abban az értelemben, ahogy ezeket az előadásokat a színházi elemzők próbálták/próbálják beskatulyázni. Igaz, hogy nem könnyítettük meg a dolgukat, mert amire megszokhattak volna egy stílust vagy fogalmazási irányt, váltottunk. Azt, hogy időben kell tudni váltani és abbahagyni, Béres Ilonától tanultam.

Béres Ilona hogy került kapcsolatba a társulattal?

Felkértem, hogy játssza el Kronosz szerepét Weöres Sándor darabjában, a Theomachiában. Béres Ilona egyszerre kíváncsi, gyermeki lény és elszánt ragadozó. Ha vérszagot érez, akkor lecsap. A felkérés után döntött és nem nézett hátra. Kronoszként két és fél órát állt mozdulatlanul a térben, a mű második felében visszafelé beszélt, és még arra is maradt energiája, hogy hasznos tanácsokkal lássa el fiatal kollégáit. Azt hiszem, ő igazán tudja, hogy mi az állóképesség. A Theomachiában nem a lábával, hanem a „fejével" állt.

Törőcsik Mari is ragadozóként jött?

A halálból tért vissza. Ki más lenne képes erre a „mutatványra"? Törőcsik Mari, akárcsak Ilona, még mindig kíváncsi az újra, a mindig a változóra. Zsótér Sándorral felkértük Marcellina szerepére a Figaróban, és ő eljött hozzánk, a Maladypébe játszani. A Maladype Bázison Törőcsik Mari olyan közel játszik a nézőkhöz, mint talán még soha előtte. Eleven és vibráló játszótárs, figyelmes és adakozó Mester. Azt kívánom, hogy minél többet legyen köztünk.

Mi a Maladype különlegessége, ami ennyire megragad? Hogyan határozná meg, reklámozná a Maladypét?

Nem szeretném reklámozni, nem az én tisztem. Nem tudom, hogy mitől „ragad" meg, de abban biztos vagyok, hogy a Maladype közösségi színház, ahol önálló és szabad személyiségek törekednek estéről-estére az együttjátszás élményére. Fontos számunkra, hogy a nézőkkel rendszeres és elmélyült párbeszédet folytassunk, ezért társulatunk az évek alatt erőteljes és közvetlen kapcsolatot alakított ki közönségével. Az emberközpontúságban, az „emberszínészben"hiszünk, ami azt jelenti, hogy a színész játéka során újra és újra emlékezteti önmagát arra, hogy előbb volt ember, mintsem színész.

Mindig nyitottak a nézők erre a játékra? Nem volt még olyan, hogy a közönség egyszerűen nem akart együtt játszani? Hiszen a Leonce és Léna előadása nem is működne, ha a nézők nem vennének benne részt.

A nézők szerencsére rendkívül nyitottak. A Maladype színészeinek azonban azokat a helyzeteket is tudniuk kell kezelni, amikor a közönség valamiért nehezebben nyílik meg. Ilyenkor nagyon sok múlik a színészek intelligenciáján, kapcsolatteremtő képességén, valamint ritmus-, és stílusérzékén is. Ez folyamatos kondicionálás kérdése. Nem tehetünk úgy, mintha a nézők nem lennének velünk egy térben, és nem észlelnénk, ha tüsszögnek, zsebkendőt kérnek vagy kimennek. Az elmúlt évtizedekben a színház, sajnos, egyre távolabbra, megfigyelő pozícióba helyezte a nézőt a színpadi történésektől. Mi azt szeretnénk, ha a játszók és a nézők a játék során újra közelíteni tudnának egymás felé.

Nagyon alacsony a társulat átlagéletkora, a fiatalok vannak többségben. Folyamatosan változik az összetétel?

Folyamatosan, de ez így van rendjén, hiszen a színház maga a változás, a metamorfózis. Ha nem képes a megújulásra, akkor feléli önmagát és meghal. Néha kegyetlenül nehéz és túl gyors, de szükséges. Fontos, hogy egy társulat önmagának és a nézőnek újat merjen és tudjon ajánlani, mert ha erre nem képes, elkopik és belterjes marad. Erre a kockázatos vállalkozásra talán a fiatalok a legalkalmasabbak.

Akkor el tudja fogadni azt, ha valaki hirtelen mondjuk a Leonce és Lénából kiugrik és átmegy egy másik társulathoz?

El tudom/tudnám fogadni, de ilyen még nem fordult elő és hiszem, hogy nem is fordulhat, hiszen a társulat színészei nem könnyű kalandot keresve szerződnek a Maladypéhez. Tudják, hogy mit vállalnak, de ha mégsem úgy alakul, ahogy tervezték vagy, ahogy szerettük volna, vannak annyira tisztességesek, hogy csak úgy, váratlanul, nem hagyják cserben sem a társulatot, sem azokat a játszótársakat, akikkel korábban együtt építették fel az adott előadást. A Leonce és Lénával a 83. előadásnál járunk és a Maladype nyolc darabból álló repertoárjának legspecifikusabb darabja; nem olyan könnyű kiugrani belőle, mint ahogy beugrani sem. Előadásainkat jelenleg három különböző helyszínen játsszuk: a Maladype Bázison, a Tháliában és a Trafóban. Ezt azért tartom fontosnak, mert színészeink így egyszerre több darabban, több helyszínen tudják kipróbálni magukat. A magyar színészek többségével ellentétben -akiket az egyetemi képzés alapvetően a biztonságos színjátszásra készít fel-, a Maladype társulata a meglepő, a kiszámíthatatlan és a folyamatosan változó színházi helyzetek iránt elkötelezett. Lehetetlen, hogy miközben minden változik körülöttünk, mi magunk ne változzunk...

Azt nyilatkozta nemrég, hogy „extrém helyzet van" és ilyen helyzetben kőkemény dolog független színházat vezetni.

Kőkemény. Úgy próbálunk életben maradni, előre haladni és újat mutatni, hogy közben egyre kevésbé támogatják a munkánkat és egyre szűkebbre zárják a mozgásterünket. Anyagilag egyértelműen „extrém" a helyzet.

Ti a kiemelt független színházak közé tartoztok.

Igen, 500 ezer forint „többlettel" vagyunk kiemelve. Nem számít, hogy milyen hazai és nemzetközi sikereket tudunk felmutatni, nem számít, hogy van-e hosszú távú stratégiánk és koncepciónk, működési elvünk, infrastruktúránk és értelmes, ellenőrizhető gazdasági működésünk, sajnos mindez nem számít. Az számít, hogy ki kinek a kije, és hogy milyen körökhöz tartozol. Minél inkább ott vagy az akol környékén, annál biztosabbnak tűnik a túlélés -látszólag. Bizonyos teljesítmények, értékek és eredmények önmagukért kéne, hogy beszéljenek. Azoknak a színházi közösségeknek és szellemi műhelyeknek, amelyek már bizonyítottak, és amelyek a következetes társulati munkában hisznek és fejlődni szeretnének, amelyeknek céljait az innovatív tendenciák és a minőségre való folytonos törekvés jellemzi, lehetőséget kéne kapjanak, - ahogy például a lengyeleknél- hogy tovább tudjanak fejlődni és ki tudjanak teljesedni. Lengyelországban azt mondják egy kezdő társulatvezetőnek/ rendezőnek: barátunk kapsz öt évet, és ha letelt, megnézzük, hogy mi valósult meg a terveidből; hol tart a tehetséged, a lendületed, és mi az általad vezetett társulat új perspektívája. Ha úgy látjuk, hogy képes voltál hatékonyan és sikeresen működtetni színházi vállalkozásodat, akkor kapsz még 5-10 évet, ha nem, akkor köszönjük szépen. De legalább az illető lehetőséget kapott.

De az akol melegének lehetősége ott is megvan.

Persze, ez mindenhol megvan. Nem gondolom, hogy ez csak nálunk van így, de én ebben az országban élek. Arra lennék büszke, ha ebben az országban nem így működnének a dolgok. Olyan, mint Orwell állatfarmján: minden állat egyenlő, de a disznók kicsit egyenlőbbek. A farmon azonban mások is dolgoznak. A független színházi szféra semmivel sem értéktelenebb, bármelyik másik színházi közegnél, nem lehet a színházi struktúra különböző területeit ilyen módon megkülönböztetni és alárendelni egymásnak. Azt szeretném, ha azoknak, akik már letettek valamit az asztalra, nem kellene mindig a nulláról kezdeni, mert így sem tervezni, sem fejlődni nem lehet - de már az életben maradás is kérdéses.

A nem túl pozitív kép ellenére, mit terveztek még az idei évad második felére?

Most, hogy vége lett a Maladype 10 éves jubileumi ünnepségsorozatának, folytatjuk a már elkezdett próbafolyamatot. Vár minket Schiller Don Carlosa és Goethe Egmontja.

Kézdi Beáta, hetivalasz.hu, 2011