Nem szeretnék manipulált világban élni - Interjú Balázs Zoltánnal

A Balázs Zoltán alapította Maladype Színház elmúlt több mint tíz évében nem csupán hazánkban, de külföldön is jó hírnevet szerzett különleges, formabontó, gyakran improvizatív színházi kísérleteivel. Az új évadban amellett, hogy több hazai bemutatóra is készülnek, bejárják a „fél világot”, és rengeteg programot szerveznek. A társulatvezető-rendező beszél arról, miért játszanak keveset itthon, mely alappillérek mutatják meg egy társulat értékét. és mi hiányzik itthon a kultúrából.

Gondolom, nem hullott az öletekbe a sok külföldi meghívás.

Többéves munka, producerekkel és színházi partnerekkel való folyamatos egyeztetés eredményei a koprodukciós felkérések és a fesztiválmeghívások. Jelenleg 9 darabos repertoárunk van és majd minden előadásunk utazik – legközelebb Indiában turnézunk a Tojáséjjel. India után Iránba utazunk, amit amerikai nagyobb turné követ, mindeközben a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház nagyszínpadán, koprodukcióban készül egy rendhagyó A Mester és Margarita előadás. Két finom különbségekre épülő előadást rendezek, ami nekem, a két társulat színészeinek is izgalmas feladat…

Az utazások közt pedig itthon is több bemutatót tervezel.

November közepén volt a Don Carlos és az Egmont kettős bemutatója. A két előadás nagyon különböző gondolkodásmód és világnézet peremén egyensúlyoz. Ezután jön a nagyszebeni próbaidőszak februári bemutatóval, aztán néhány előadás után már jövünk is haza, és Zsótér Sanyival elkezdjük a Don Juant. Sokat mégsem leszünk itthon, mert fesztiválozunk, és az évi működésünket is ki kell valahogy termelnünk…

Az nem merült fel, hogy befogadó színházban dolgozzatok?

Dolgoztunk már így és vannak újabb meghívásaink is, de a különféle tapasztalatokat figyelembe véve azt hiszem, hogy saját játszóhely és állandó mozgás mellett itthon nem érdemes egy másik épületbe időszakosan beköltözni. Akkor inkább a külföldi befogadó helyek egyszeri és váratlan tereit/kondícióit választom, vagy a Radu Stanca nagyszínpadát. A változatosságon túl anyagilag is sokkal stabilabb lehetőség. Egy társulat szerintem annyit ér, amennyit utazik, amilyen erős és változékony a szellemi kondíciója, valamint amilyen szoros a közönséggel való kapcsolata. E három alappillér folyamatos tréningezése és fejlesztése az oka, hogy a Maladype az évek során „utazószínház” lett.

A budapesti Bázison több állandó program is lesz az előadások mellett.

Folytatódik a nagy sikerű Szabad Akadémia, a „Crossroads”, a külföldi vendégelőadások sorozata. Tovább bővíti a Bázis-programok repertoárját Orosz István képzőművészeti sorozata, valamint a Janisch Attila által exponált Maladype Filmklub is. A Tantermi Szemlén kiemelt figyelmet kapott a Carlos-ügy, mely az iskolákkal és egyetemekkel szorosan együttműködő nevelési programjaink frekventált projektje. Felolvasó-színházi sorozatunkban, szcenírozott formában, a Maladype színészei külföldi kortárs szerzők műveit fogják bemutatni, az első művet, Matei Visniec darabját én rendezem, a másik hármat pedig felkért vendégrendezők.

Nagyon jó kapcsolatot ápoltok a törzsközönséggel.

Olyannyira, hogy nyáron ők újították fel önkéntes munkával a Bázist. Csodálatos érezni az emberek ragaszkodását és szeretetét, de bármennyire is tele van a nézőtér, nem tudja egy társulat fix működését és tervezhetőségét megtámasztani. Jobb lenne, ha nem arra kellene figyelni nap mint nap, hogy mitől tudunk életben maradni, hanem arra, hogy a társulat hogyan tud fejlődőképesebb és hatékonyabb lenni mindabban, amit hosszú évek óta tudatosan keres és kutat. Jó lenne, ha mindennapi garanciát tudnék vállalni a befektetett munkánkért, a színészekért és a közönségért. De hogyan és miből, amikor még azt sem tudom, hogy lesz-e egyáltalán támogatásunk, amikor november közepén, a többi független színházhoz hasonlóan, még meg se kaptuk a működéshez szükséges támogatást?!

Külföldön mit tapasztaltok?

Bármilyen furcsán hangzik is, léteznek még olyan helyek, ahol a patrónusok jelen vannak a jelentősebb alkotóműhelyek és művészek életében, hiszen tudják, hogy a minőségi, diplomáciai feladatokat is felvállaló és konvertálható kultúra olyan terület, ami visszaforgatja számukra a befektetett tőkét. Külföldön is vannak nehéz helyzetek, de valahogy az értékvédelem a kultúra egész területén szélesebb körben integrálja az érintetteket, így a művészet nem lehet könnyű prédája és áldozata a politikai játszmáknak. Ezeken a helyeken nem kérdés, hogy a kultúra és a pedagógia hosszú távú és megtérülő befektetés.

A Don Carlos, ahogyan több korábbi előadásotok is, lehet politikai reflexió is.

A valóság előbb-utóbb beéri a színházat, így van ez a Don Carlos vagy az Übü király esetében is. A lényeg, hogy minden körülmények között fenntartsuk a játékosságot, a szellem kreatív és pezsgő jellegét, és ne vegyük túl komolyan magunkat. Krzysztof Warlikowski a Macbeth kapcsán így fogalmazott: „Amikor a becsvágy az emberi fájdalom elé tolakszik, akkor beindul a hazudozás.” Az emberi fájdalom része a mindennapjainknak, akarni és tudni kell beszélni róla, teret adni az önkifejezés lehetőségének, és szóra bírni mindazt, amiről mások hallgatnak. Ez az, ami ma komoly hiánycikk, és minél nagyobb ennek a hiánya, annál könnyebben butítható és manipulálható az ember. Én pedig nem szeretnék manipulált világban élni.

Szepesi Krisztina, Pesti Műsor, 2012