Láthatatlan világot láthatóvá tenni - Interjú Balázs Zoltánnal és Rozmán Lajossal

Sáry László Remek hang a futkosásban című, Weöres Sándor versén alapuló kisoperáját színpadra alkalmazni korántsem könnyű feladat. A Maladype Színház és a Qaartsiluni Ensemble tagjai azonban nem ijedtek meg a kihívástól. A felfedező kedvű alkotók a zene-és színházművészet ritka együttállását kínálják a Nemzetközi Bartók Fesztivál keretében. A július 15-én debütáló rendhagyó előadásnak a szombathelyi Weöres Sándor Színház ad otthont.

A Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál keretében adjátok elő Sáry László: Remek hang a futkosásban című, félig komoly operáját. Kinek az ötlete volt, hogy a közös színi-zenei kompozícióalapja ezúttal egy Sáry-mű legyen?

Balázs Zoltán: Sáry László fejéből pattant ki az ötlet, régóta szerette volna ilyen formában színpadon látni Weöres Sándor Téma és variációk című versének operaátdolgozását. Ő mutatott be Lajosnak, a Qaartsiluni Ensemble művészeti vezetőjének és a kiváló klarinétművésznek. A hármunk közötti folyamatos egyeztetést követően végül kinőtte magát a projekt, nevezetesen az, hogy a Maladype és a Qaartsiluni együtt vigye színre az idén 75 éves zeneszerző mester művét.

A darab műfaji megjelölése: félig komoly opera. Az opera komolyzenei műfaj, tehát adódik a kérdés: nincs itt valami paradoxon?

Rozmán Lajos: Az ember hajlamos rögtön a produkcióval kapcsolatos praktikus tennivalókra koncentrálni, azonban ugyanilyen fontos – vagy még fontosabb –, hogy újra meg újra elgondolkozzon lényegi kérdéseken. Ez esetben például a félig komoly opera műfaji megjelölésen.
Ez a félig komoly opera nem akar beállni a klasszikus értelemben vett operaműfajok sorába. Itt a zenélés mint tevékenység mutatkozik meg annak minden kreatív, játékos, rugalmas aspektusával. A Sáry-darab felvetette a paródia lehetőségét, de ezt elég hamar kizártuk a készülő előadásból.

B. Z.: Szerintem végtelenül egyszerű ennek a műfajnak a titka: adott egy zseniális költő, Weöres Sándor és egy szintén zseniális zeneszerző, Sáry László. Hogy mi a közös bennük? Mindketten rendkívül játékos kedvű alkotók, olyanok, akik a világot egy sajátos kaleidoszkópon keresztül szemlélik, amelyben egy állandóan változó, önmagát folyton újratervező univerzumot látnak. Amikor aztán az adott szerkezet összeállni látszik, szándékosan törik meg azzal a céllal, hogy újraépíthessenek belőle valami frisset és izgalmasat. Ez az úgynevezett kreatív rombolás – ezt korábban Lajos fogalmazta meg találóan – éppúgy jelen van Weöres Téma és variációk című versében, mint a Sáry által továbbgondolt zenei anyagban.

Mondhatjuk akkor, hogy értő közönségnek szánt rétegdarab van készülőben?

B. Z.: Inkább úgy fogalmaznék, hogy az ilyen jellegű műveket – legyen szó versről, színházi, zenei produkcióról – azok az alkotók és az a közönség képes igazán értékelni, akik önmagukban hordozzák ezt a Weöres–Sáry-féle „kalandorságot”. Minket is a kockázatos expedíció iránti vágy, a járatlan utak feltérképezése motivál. Azt gondolom, hogy a két csapat alkotói egészen magas színvonalon lesznek képesek megoldani a színpadon ezt a már említett teremtő rombolást.

R. L.: Úgy tapasztalom, hogy a mai zenei közérzet még mindig alapvetően romantikus hajlamokat mutat, noha ettől az életérzéstől – amit ez anno jelentett –, a mai ember már nagyon távol áll. Szerintem a Remek hang a futkosásban azért célozhatja majd jól meg a közönség szélesebb rétegeit, mert semmilyen pátoszt nem hordoz magán, nincs jelen benne semmiféle erőltetett komolyság. Olyan produkciót ígérünk, mint amilyen maga az élet: komoly is meg nem is.

Milyen izgalmakat rejt az irodalomnak a kortárs zene- és színházművészettel való összekapcsolása?

B. Z.: Az előadás a néző kreatív fantáziájától lesz izgalmas. A nézőtől, aki önmagában tovább tudja rajzolni ezt a művet, akiben saját történetté összeállva nyeri el jelentését. Mindig is fontosnak tartottam, hogy a társulatom által színre vitt előadások zenével, irodalommal, képzőművészettel és mozgással is telítettek legyenek – ezek a plusz felületek segítséget nyújthatnak a befogadónak, akinek a közös játék során legalább akkora a szerepe, mint nekünk, alkotóknak.
Nem egy konkrét történetről, annak feldolgozásról, hanem az életünket szervező események etűdjellegű együttállásról, leképezéséről lesz szó. A néző a saját tapasztalataiból, saját kulturális, szocializációs élményeiből táplálkozva, önnön fantáziája segítségével lesz képes személyes, egyedi történetének megrajzolására a darab befogadása során.
Az egyes etűdök meglehetősen szélsőségesen adódnak össze: gyors hangulatváltások, a csapat és csapattagok, az individuum és közösség állandó mozgása, szétesése, majd újra egymásra találása jelenik meg. Olyan, mint a halrajok mozgása az óceánban. Ez az ellentétes-organikus kompozíció szervezi egységgé a darabot.

R. L.: A közönség sok ingerrel szembesül egyszerre, meglehetősen széles spektrumú arzenált tárunk elé. Idő kell ahhoz, hogy a látvány, a színház, az irodalom és a zene egymást erősítő együttállása leülepedhessen benne.

Úgy tudom, hogy a zenészek főhangszerükön kívül különböző kreatív „hangszereken” szólaltatják meg a művet. Melyek ezek, és milyen pluszt adnak az alapműhöz?

R. L.: Igen, ebből a szempontból is speciális ez az előadás. A darabot Sáry László az anyag szellemének megfelelően kreatív előadók számára írta, minimálisan hét játékost képzelt el, akik lehetnek zenészek vagy színészek, és saját lehetőségeik szerint építhetik föl a darabot. Mi, színészek és zenészek a szerzővel közösen szőttük össze a darab végső szövetét úgy, hogy ennek a – nálunk – nyolc előadónak a lehetőségei érvényesüljenek benne, lehetőleg kamatostul.
E kreatív hangszerek is eszközök ahhoz, hogy általuk a darab absztraktabb, játékosabb oldalát mutathassuk meg. A próbák kezdetén a Qaartsiluninak kissé nehéz volt átállni agyban arra, hogy az együttes tagjaira ezúttal nem elsősorban zongoristaként, klarinétosként van szükség. Olyan kreatív zenei produkcióban veszünk részt, amelyben a zenészek, ha kell, rollert hajtanak, futnak, kövekkel, csövekkel, harangokkal, saját cipőjükkel zenélnek, vagy hátukon hordanak egy színészt, miközben tikfán játszanak. Ily módon válik a színészekkel való színpadi együttjátszás teljes értékűvé.
Milyen stádiumban tartanak a próbák?

R. L.: A próbafolyamat nagy része számomra az összpontosításról, a figyelemről szólt, no meg arról, hogyan lehetséges egy ilyen jellegű precíziós munkát a lehető legmagasabb színvonalon megalkotni. Rendkívül, kivételes szólistákból és remek zenei képességű színészekből (Huszárik Kata, Szilágyi Ágota) összeválogatott csapat a miénk, mégis nagy feladat ez: több hónapos próbafolyamat áll mögöttünk. De minél jobb embereket hoz össze egy produkció, annál inkább „megéri” sokat próbálni, annál jobbak a szűrési esélyek.

Milyen szűrési esélyek? Kifejtenéd ezt pontosabban?

R. L.: Ki kell szűrnünk azt, ami egy ilyen végtelenül kifinomult anyag olajozott működését veszélyeztethetné. Ide kívánkoznak Tandori Dezső szavai, akinek egy Sáry által zenévé gyúrt absztrakt képverse vízjelként jelenik meg a darabban: „Már egy porszemnyi át nem szitált idő megül halálosan.”

Rendben, mondjuk, hogy értem.

B. Z.: A művészek most egyedül vagy párban gyakorolnak otthon. Meglehetősen stabil alapokon áll már a produkció, de ez persze semmire nem jelent garanciát, hiszen maga a darab folyamatos változásban lévő, dinamikus képződmény, éppen ezért az alkotóktól is megköveteli az átalakulást. Egy láthatatlan világot kell láthatóvá formálnunk, ez pedig csak úgy valósítható meg, ha megőrizzük a laza, de minden pillanatban ugrásra kész figyelmet.

Ez a laza, de maximálisan koncentrált munkastílus egyébként is a Maladype védjegye…

B. Z.: Igen, de a közönség is megérzi, ha egy darab erőltetett, izzadságszagú munkával készül. Itt nincs szó ilyesfajta akaratosságról. Lajos sem hisz ebben a módszerben, de azt mindketten pontosan tudjuk, mi felé haladunk, hova szeretnénk eljutni. A cél a minőség és a felszabadult munka.

Mennyire befolyásolta az egyes jeleneteket a színészi kreativitás, és mekkora teret engedtetek az improvizációnak?

B. Z.: Erre mind a színészek, mind pedig a zenészek oldaláról szükség volt. A színészeknek egy picit talán ismerősebb az improvizatív terep. Rendezőként nem vagyok igazán a hagyományos próbafolyamat híve, abszolút nyitott vagyok a szabálytalan ötletekre és a kísérletezésre. Tisztában vagyok vele, hogy ez idő- és figyelemigényes feladat, de így jár az, aki nem a klasszikus színházcsinálás útját járja.

A klasszikus színházcsinálás nem, a minimalizmus annál inkább kedvelt Maladype-eszköz…

B. Z.: A minimalizmus mind a mozgás, mind pedig a verbális helyzetek tekintetében jelentős szerepet tölt be. A Sáry-műnél ismét a minimalista monumentalizmus elvét alkalmazom: egy darab lehet grandiózus akkor is, ha „csupán” jeleket helyezünk el a térben, amelyek aztán a nézőben egy új értelmet hordozó jelrendszerré állnak össze. Ezt és a különböző improvizációkat szükséges a zenei igényekkel, a muzsikusok és színészek által megfogalmazott karakterekkel nagyon finoman összehangolni. Így lesz az előadás egy önmagát író történet.

Sáry Lászlónak mennyi beleszólása volt a készülő darabba?

B. Z.: A felét rögtön letiltotta. Dehogy, csak viccelek!

R. L.: Az első perctől kezdve szabad kezet adott nekünk. Dolgozott már együtt Zolival, tudta, milyen színvonalú munkára számíthat tőle, és tisztában volt a Qaartsiluni-védjgyű munka lehetőségeivel is. Úgy hiszem, pontosan tudatában volt annak, hogy mindkét csapat képes lesz ezt a pajkos anyagot ingerlő-érzékborzoló módon játékba hozni, e nemes feladatot minőségi szinten teljesíteni.

A Maladype találkozást, a Qaartsiluni összetartozást jelent. Elképzelhetőnek tartjátok, hogy e közös produkció kapcsán létrejött találkozás eredménye egy újabb közös projekthez vezethet?

R. L.: Az ilyesmit szerintem nem lehet előre eltervezni. A sors majd hozza, ha hozza. Én alapvetően olyan vagyok, hogy mindig azzal igyekszem foglalkozni, ami épp a kezem ügyében van – hiszek a pillanat száz százalékában.

B. Z.: Tisztelem azt a magas minőségű alkotói tevékenységet, ami Lajos vezetése alatt zajlik. Lenyűgöz és inspirál, de egy közös munka is olyan, mint egy darab: fel kell hogy építse önmagát. Reméljük, hogy a most készülő előadás olyan lesz, amilyennek képzeljük, és hogy ennek kapcsán nyílik még lehetőségünk a közös munkára. Meglátjuk, mit hoz a jövő.

Kortárs Online, 2015