Amint helyet foglal, azonnal kér egy zolikávét. Ennek pontos összetételét csak a Caffe Zappa gondos pultosnője tudja. Balázs Zoltán színész-rendező másfél évtizede vezeti mind a kritika, mind a közönség által nagyra értékelt Maladype Színházat. Nem keveset elért már, de soha nem szűnt meg kísérletezve új utakat keresni. Sok minden más mellett talán ez az utóbbi a Maladype legnagyobb vonzereje mind a mai napig. Az interjúból kiderül, hogy mi a különbség egy magyar és egy amerikai színész között, és hogy fontosabb a próbafolyamat, mint maga az előadás. Balázs Zoltán Shakespeare III. Richárd című tragédiájának a címszerepét alakítja Zsótér Sándor rendezésében május 18-ától a Mikszáth Kálmán téri Maladype Bázison.

A Maladype Színház idén ünnepli fennállásának 15. évfordulóját. Nehezebb volt 2001-ben független társulatot vezetni, mint ma?

A független szférában működni sohasem volt könnyű. Ha valaki társulatalapításra adja a fejét, legfontosabb feladata, hogy jó pár lépéssel mindig a mindennapi feladatok és események előtt járjon. Ez ma nehezebb, mint volt másfél évtizeddel ezelőtt, hiszen azok, akiknek munkánkat értékalapon kellene támogatniuk, alul finanszíroznak minket és nem a tervezhetőség vagy a kiszámíthatóság jegyében állnak mellénk. Ha nem lenne körülöttem jó társaság, erős belső hovatartozás és humorérzék, már régen feladtam volna. Valahogy mindig abban bíztam, hogy a függetlenség szellemi értékének növekedése és az alkotáshoz rendelt elmélyült viszony, idővel egyre nagyobb tőkét jelent majd az egész magyar színházi kultúra számára, és talán nagyobb támogatást is tudhatunk magunk mögött, de épp ellenkező tendenciát tapasztalok. A pályázati lehetőségek redukáltabbak, mint valaha, az évi működéshez szükséges összegek pedig évről évre drasztikusan csökkennek.

Hogyan indult a Maladype?

2001 nyarán egy szerb producer, Dragan Ristic, megkeresett néhány magyar rendezőt egy cigány és nem cigány színészeket egyaránt integráló kétnyelvű (roma és magyar) előadás létrehozásának gondolatával. Elképzelését többen érdekesnek tartották, de egyben túl egzotikusnak és kockázatosnak is. Bár nem vállalták, felhívták Ristic figyelmét, hogy a Színművészeti Főiskolán van egy „elvetemült” srác, akit biztosan érdekelni fog. Ez voltam én. Megkérdeztem Dragantól, hogy melyik darabra gondol pontosan, és ő Eugene Ionesco Jacques vagy a behódolás című drámáját említette, amelyről tudtam, hogy a világon már nagyon sokszor megbukott. Miután az is kiderült, hogy a bemutató helyszíne a Roma Parlament Tavaszmező utcai épülete lenne, az ötlet végleg elnyerte a tetszésemet. A cigány színészek mellé vendégként meghívhattam néhány általuk „gádzsónak” hívott fehér (magyar) színészt is. A 2001. november 13-án bemutatott előadás hatalmas sikert aratott, amin felbuzdulva a következő évben a flamand szerző, Michel de Ghelderode Bolondok iskolája című művét mutattuk be a Szkénében cigány, magyar és latin nyelven. A közönségsiker mellett, a kritikusok is díjjal jutalmazták. Majd jött a Négerek Jean Genet-től, amely után végleg úgy éreztük, hogy folytatnunk kellene együtt, társulatként. Ezt az élményt, ezt a különleges találkozást, amely összehozott és összekovácsolt minket szerettük volna egy szimbolikus szóban megfogalmazni: a cigány kollégák javaslatára választottuk a „maladype” szót, ami lovári nyelven „találkozást” jelent. Ezért és így lettünk Maladype Színház.

A társulatvezetésből mit volt a legnehezebb megtanulni?

A legnehezebb a mindennapi működéshez szükséges tőkének és egyéb feltételeknek a folyamatos biztosítása, amely nélkül, sajnos, sosem lehet teljes a művészi szabadság. Fontos, a megfelelő munkatársak kiválasztása, akik akarnak és tudnak is a Maladypében dolgozni. Mindig előre kell gondolkodnom és ügyelnem arra, hogy elkerüljük a szektává válást, a belterjességet. Összességében igen magányos műfaj ez.

Ha ki kellene emelned az elmúlt másfél évtized legjelentősebb előadásait, melyek lennének azok?

A korábban említett előadások sorát (Jacques vagy a behódolás, Bolondok iskolája, Négerek) kiegészíteném a 2003-ban bemutatott Weöres Sándor oratorikus művéből készült Theomachia című produkciónkkal, illetve a 2008-as Leonce és Lénával, Georg Büchner remekével, majd az Übü királlyal és a szintén Weöres Sándor egysorosából inspirálódott Tojáséj című non-verbális előadásunkkal, melyek mind átütő erejűek voltak. Ezek a nemzetközileg is jegyzett sikerek azért jöhettek létre, mert az évek múltával sem veszítettük el a kísérletező és kutató kedvünket. Személy szerint nem kedvelem a bemutatókat, mert inkább a próba- és alkotófolyamatok érdekelnek és, hogy hol is tartunk aznap, amikor a közönség éppen megnézi a munkánkat.

Egykori mestered, Benedek Miklós a közelmúltban kapott Kossuth-díjat. Mik a legfontosabbak, amiket tanultál tőle?

Nagyon örülök, hogy végre Kossuth-díjjal ismerték el Miklós munkásságát. Egyértelműen neki és Jordán Tamásnak köszönhetem, hogy rendező is lettem. Miklós áttetsző, költői lény, rengeteg emberi és színészi tapasztalattal, melyeket nagy figyelemmel és szeretettel adott tovább nekünk. Emlékszem első éves színészhallgatóként milyen sokat próbáltuk Edmond Rostand A két Pierrot: vagy a fehér vacsora című drámáját, melyben egy szomorú és egy vidám bohóc verseng Colombina, az örök nő kegyeiért. A verses darab egész nyelvezete, költői megformáltsága és az, ahogyan Miklós irányítása alatt egyre plasztikusabbá váltak bennünk ennek a tragikusan komikus szerelmi háromszögnek a szereplői, az év végi színészvizsgán nagyon sokat elárult rólunk; bár először roppant távolinak tűnt, végül nagyon megérintett minket. Miklóstól éppen ezt lehetett megtanulni, hogy a fantázia és a gyakorlati tudás rengeteg közös kaput nyit(hat) meg, ha az alkotó komolyan veszi mindkét dimenzió lehetőségeit. Ha a kettőt merészen kombináljuk, sokkal felszabadultabb, expresszívebb színházi élménnyel találkozhatunk. Miklós mindig inspirálta bennünk a bátorság és a szabadság iránti igényt, ahogy a színpadi szimbólumok, allegóriák és metaforák iránti érzékenységet is.

A Maladype gyakran tűz műsorára olyan drámákat, amelyek nem képezik szerves részét a repertoárnak. Mennyire tudatos választás ez?

Ez elsősorban a személyiségemből fakad: szabálytalan ember vagyok. Nagyon messziről jövök, Észak-Erdély legészakibb pontjáról, Máramarosszigetről. Miután 12 évesen szülői döntés hatására kénytelen voltam elhagyni a szülőhazámat, többé nem volt mit veszítenem, mindennapi barátságot kötöttem az újjal, az ismeretlennel, a kockázatossal. Ez a kényszerű változásokból fakadó hajlékonyság tükröződik a darabválasztásoknál is. Sokszor vállaltam olyan szövegek színpadra állítását, amelyeket a közönség nem ismerhetett korábbi színházi évadokból. Ilyen volt például Hölderlin költői remeke, a töredékekben fennmaradt, Magyarországon először bemutatott, Empedoklész.

Nemrégen tértél haza Amerikából, ahol A kommunizmus története elmebetegeknek című darabot állítottad színpadra, amelyet Matei Visniec írt. Meg lehet fogalmazni, hogy mi a különbség egy amerikai és egy magyar színész között?

Hogyne. Sokkal nagyobb a tét egy amerikai színész számára. Sok színész közül lehet választani, ezért erősen meg kell ragadniuk az éppen kínálkozó lehetőségeket. Chicagóban 270 színház működik. Az, ami éppen van, az a minden. Mindig a maximumra törekednek, mert ha az éppen adódó alkalmat nem használják ki kellően, rövid időn belül körön kívül találhatják magukat. En suite rendszerben játszanak, azaz egy darabot két, két és fél hónapig tartanak repertoáron, és ha a bemutató nem úgy sül el, ahogy tervezték, nem lehet tudni mikor jön a következő lehetőség.

Szerinted ez hiányzik nálunk?

Egyértelműen igen. Nálunk a legtöbb színész társulati tag, vagy legalábbis jó előre tudja az évadot, és nincs annyira jelen az életében a kiszámíthatatlanság. Amerikában bármelyik előadásnak csak casting után lehetsz a szereplője. Éppen ezért rendkívül motiváltak és elképesztő energiákat mozgatnak meg a siker érdekében.

A casting pontosan miből áll?

A jelentkezők hoznak magukról egy fényképet, aminek a hátoldalán információk olvashatók a jelöltről; az eddig játszott szerepek és a mindenféle extrák vagy speciális képességek. Nem szívbajosak, beírnak mindent. Ha valaki pizzát tud pörgetni, azt is feltünteti. A casting során elmondanak egy-egy monológot, stb. Én sokszor megállítottam, instruáltam őket, újra elmondattam bizonyos szövegrészeket, mert kíváncsi voltam, ki mennyire rugalmas és érzékeny, ki mennyire tud például a szemembe nézni.

Említetted, hogy sikered lett, hiszen meghosszabbították az előadásod játszási idejét. Ez mitől függ?

Sokáig azt hittem, hogy csak filmen létezik ilyen, de nem: a premiert ugyanis megnézi egy héttagú kritikuscsapat. Ez a társaság másnap reggel 9 óráig eldönti, hogy ajánlja vagy sem a látott produkciót. Ha ez a zsűri nem tartja ajánlásra érdemesnek az előadásodat, akkor véged van. Egyszerűen nincsen néződ, és nem jelölik semmilyen díjra. Velem, velünk szerencsére épp az ellenkezője történt, így az eredetileg kitűzött előadásszámot meghaladó sorozatot játszik most a színház.

Rendezted már, de szívesen újra nekiállnál a Macbeth-nek. Miért?

Mert olyan darab, hogy ha az ember egész életében csak ezt rendezné, akkor is találna benne mindig valami újat és felfedeznivalót. Persze minden Shakespeare darabra igaz ez. Amúgy Shakespeare Vilmos nagyon érdekesen összefonódott az életemmel. Pályám elején mindenre gondoltam volna, csak arra nem, hogy ennyire behatóan és részletesen fogok az angol bárd szövegeivel és meghatározó alakjaival foglalkozni. Néha úgy tűnik, hogy megértettél, megfogtál benne valamit, de ahogy mész haza a próbáról, már tudod: van még (legalább!) egy lehetőség. Így aztán alig várod, hogy újra kipróbáld magad.

Tavaly nyáron a Vígszínházhoz szerződött Orosz Ákos, aki vezető színésze volt a társulatnak. Mivel tudott annyi időn át kulcsembere lenni az előadásaidnak?

Kíváncsi és motivált ember, aki önmagát is szívesen dekonstruálja, hogy aztán összerakhassa másképp. A szó jó értelmében érzékeny a lehetséges hibákra, változásokra. A kockázati faktort szívesen emeli be a játékba, amely az újratervezhetőség jegyében zajlik. Mi ketten nagyon jó időben találkoztunk, ez az igazság.

Szekeres Szabolcs, Dionüszosz Magazin, 2016.