Botránytól botrányig bukdácsolunk - interjú Balázs Zoltánnal

Balázs Zoltán, a Maladype Színház vezetője, bár új produkcióra is készül saját társulatával, hamarosan a Budapesti Operettszínházban rendez. A közeljövő legnagyobb kihívásának tartja, hogy megtalálják saját játszóhelyüket.

Rendezett már musicalt?

Musicalt még nem, de operát és operettet már igen. Janaček, Marschner, Gilbert és Sullivan műveit.

A Budapesti Operettszínházban viszont most rendez először. Független rendezőként egy államilag kiemelten támogatott kőszínházban elsőre eléggé meglepő a megjelenése.

Semmi rendkívüli nincs benne. Függetlenségem alkotói módszerem védjegye. Rendeztem már a Nemzeti Színházban Budapesten, Nagyszebenben és Nyitrán, a Budapest Bábszínházban, a bukaresti Odeon Színházban és a rennes-i Operaházban is. Vendégrendezésemről pedig tárgyaltunk már az Operettszínház korábbi vezetőivel is, de az együttműködés most látszik megvalósulni.

Az Operettben nemrég kirobbant egy újabb zaklatási ügy, erről mit tud?

Pontosan annyit, amennyit egy kívülálló a színház belső ügyeiről tudhat. Zajlik egy vizsgálat, melynek eredményről nemsokára többet fogunk tudni.

Nézett az Operettben előadásokat?

Természetesen. A járvány kitörése előtt, szinte mindent megnéztem. Az általam rendezett musicalt három szereposztásban mutatja be a színház, ezért fontosnak tartottam megismerni a jelenlegi társulat technikai, fizikai és mentális kondícióját.

Miért éppen a Federico Fellini filmje alapján készült Nine (Kilenc) című műre esett a választása?

Mert egy igazi ensemble darab fantasztikus szerepekkel és néhol operai igényességgel megírt dalokkal. A téma, amit a mű feldolgoz rendkívül szokatlan a musicalirodalomban és nem másodlagos szempont, hogy a társulat szinte minden színésznőjének bravúros feladatot biztosít. Fellini folyamatosan megújuló alkotószemélyisége is nagyon közel áll hozzám és talán nem véletlen, hogy a 8 és 1/2 című filmjét, amellyel a vallomásos filmrendező névjegyét letette, éppen negyvenhárom évesen forgatta. Hasonlóan a film és a musical főszereplőjéhez, a filmrendező Guidóhoz, én is most töltöm a negyvenhármat.

Az Operettben az évadbejelentő sajtótájékoztatón beszélt arról is mennyire meghatározók az ön számára a kolozsvári gyökerei.

Az egész gyerekkorom. Azok közé tartozom, akik még nem felejtették el, hogy honnan jöttek. Nem csak Kolozsvár, vagy Máramarossziget fontos a számomra, hanem azok az életre szóló tanítások is, amiket a családomtól kaptam útravalóul. Minden üldöztetés és nehézség ellenére képesek voltak nagyvonalúan és kellő humorral kezelni a veszélyes helyzeteket és fényt látni az alagút végén. Ez a bizakodó szemlélet a pályámat és a magánéletemet is végigkísérte. Ezért választom mindig a kockázatosabbat, a szabálytalant és az újszerűt. Ahogy a cirkusz iránti rajongásomban, úgy ebben is Fellini nyomdokain járok. Olyan látomásos szerzők műveit fogalmaztam már színpadra, akik teljesen más optikán keresztül nézik a világunkat és annak erkölcsi, pszichológiai és társadalmi vetületeit. Receptnélküli alkotók, akiket meg kell tudni fejteni. Akik tartalmi és formai feladványaikkal folyamatosan próbára teszik a tudásomat és a fantáziámat. Közelítve a Maladype fennállásának 20. évéhez egy szintén ritkán játszott szerző, Tankred Dorst: Merlin, avagy a puszta ország című művét tervezem társulatommal színre vinni.

Tizenkét éves volt, amikor a szüleivel átjöttek Magyarországra. Milyenek a visszautak Erdélybe?

Az első visszaút alkalmával, amikor az Odüsszeusz hazatérését rendeztem a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban, rendesen dobogott a szívem. De a lámpaláz csupán az olvasópróbáig tartott. Miután tizenkét évesen el kellett hagynom a hazámat és úgy éreztem, hogy semmi nem pótolja veszteségeimet, stoppolni kezdtem Európában. Sokfelé jártam és ma is sokat vagyok úton, így sehol sem érzem magam idegennek vagy magányosnak. Ott vagyok otthon, ahol éppen dolgom van. A szülőhazám képe, ahogy a máramarosszigeti pályaudvaron maradt tizenkét éves gyerek-énem is mindig velem vannak, de sohasem tartom őket pallosként magam előtt.

A Trianon évforduló megint teljesen átpolitizálta ezt a kérdést.

Társadalmunkból sajnos hiányzik a múlt és a jelen történéseit átfogóan értelmező „moti mentali” – szerű leonardói gondolkodásmód. Botránytól botrányig bukdácsolunk és ügyeink megosztó jellegének állandó tupírozása rengeteg hasznos és kreatív energiát felemészt. A színházi alkotók többsége aktivista művészként politizál, ezért hivatásuk gyakorlására már nem jut elég idő. Lassan a „tudás őrzőit” kijelölni képes valódi mestereink is elfogynak és helyüket a mentor feladatokat ellátó óraadó tanárok veszik át.

Ön egyik listát sem írta alá a Színművészeti egyetem átalakításával kapcsolatban, miért?

Egyfelől, mert a kommunizmus túlélőiként a nagyszüleim azt tanították, hogy soha semmit ne írjak alá. A felháborodás retorikáját hajszálvékony vonal választja el a félelemétől. Én pedig nem szeretnék félni. Másfelől, mivel tudható rólam, hogy nincs bennem igazodási kényszer és csak akkor írok alá bármit, ha a képviselt ügy minden egyes részletével egyetértek, senki nem keresett meg, hogy aláírásommal erősítsem a tiltakozók irányadó névsorát.

A színházi pénzosztással kapcsolatban is kifakadt a minap. Miért háborodott fel ennyire, hiszen végül az ön együttese több helyről is kapott támogatást.

Miután közleményben reagáltunk a működési pályázatokat elbíráló kuratórium aránytévesztő és elfogult döntésére. A működést kiegészítő többlettámogatási pályázatoknak és a szakmai munkánkat elismerő magántámogatóknak köszönhetően végül sikerült a 2020/21-es évad pénzügyi fedezetének felét előteremtenünk. Az évad második felének finanszírozása még megoldatlan. A pénzosztás jelenlegi formáját a hosszú távú koncepcióval és művészi stratégiával rendelkező alkotóközösségek elleni diszkriminációs bűnténynek tartom. A befektetett munka és az elért eredmények évek óta nincsenek összhangban a számunkra megítélt támogatási összeg mértékével. Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyőjének „Vacsora Mravucsánéknál” című fejezetéből mindenkinek ismerős az a belterjes és kizárólagos attitűd, amivel a magukat „elitként” pozicionáló személyek lojális vendégeik iránt viseltetnek. Ez a vacsorázgatás nekem nem megy.

Lehet, hogy igaza van, de manapság címkéz és besorol mindenki, mindenkit, ez alól nem nagyon tudja senki sem kivonni magát.

Ezt azok gondolják így, akik algoritmusokat keresnek a különböző trendek között. Ha valaki igazán szuverén, akkor nem vár visszaigazolást azoktól, akik az igazságot érdekeik szerint alakítják át egy elfogadható valósággá... Anatolij Vasziljev, neves orosz rendező mesélte egy interjújában, hogy a környezetében tevékenykedő rendezőkollégák hirtelen társadalmilag és szociálisan érzékeny témák felé fordultak. Egyre-másra gyártották a dokumentarista jellegű produktumokat. Utánajárva a váratlan pálfordulásnak, kiderült számára, hogy ezekre a szakmailag éretlen „mutatványokra” jókora pályázati pénzeket lehetett nyerni. Vasziljev, akinek szintén meg kellett oldania saját társulatának fenntarthatóságát, először elbizonytalanodott, majd úgy döntött, hogy - bár nem annyira kifizetődő és látványos - ő mégiscsak a színházzal szeretne foglalkozni, mert hosszú távú befektetés. Valahogy így érzem én is.

Hol tart most a Maladype, hiszen elvesztették a játszóhelyüket, a régi társulati tagok helyébe fiatalokat vett fel.

Lehetőségeinkhez mérten készülünk a jubileumi évadra és igyekszünk pótolni elmaradt előadásainkat itthon és külföldön. Reméljük, hogy a járvány második hulláma nem kényszeríti majd partnereinket arra, hogy visszamondják fesztiválmeghívásaikat. A társulat nyolc tagja mindeközben Fehér Ferenc koreográfussal próbálja a Fritz Lang filmje alapján készülő Metropolisz című előadást.

Miért változott a társulat?

Egzisztenciális okok, családalapítási szándékok és egyéni útkeresések mind hozzájárultak. A művészi elköteleződésnél rendre erősebbnek bizonyulnak a hétköznapi szempontok. A mostani csapattal már három éve dolgozom együtt és az Öt Kapu színház-metodikai program keretében hamar felépítettünk egy hat darabból álló repertoárt. A közeljövő legnagyobb kihívása, hogy megtaláljuk saját játszóhelyünket.

Önt rendezőként is sokfelé hívják Európába, sőt Amerikába is. Nem gondolta, hogy jobb lenne elengednie a Maladypét?

Könnyebb lenne az életem, de úgy vagyok vele, ahogy Akhilleusz Briszéisszel: A béke voltál nekem az örök háborúban. Kötelez a közel húsz évnyi közös múlt és még szükségünk van egymásra. Ha végbemegy az olvadás, el fogjuk tudni engedni egymás kezét. Nemrég a Maladype közösségi oldalán közzétették a Bárka Színház Hamletjét, amelynek ön volt a címszereplője. Milyen színészi tervei vannak? A Tim Carroll által rendezett Hamlet után nehéz olyan kihívást találni, ami teljes alkotólényemet igénybe veszi, de ha olyan feladattal keresnek meg, ami tényleg nekem való, nem fogok ellenállni. Személyes mondandóm van, de nem vágyom mindenáron a színpadra. A rendezői feladatok mellett mostanában az írás okozza a legnagyobb örömöt.

Balogh Gyula, Népszava, 2020