Komoly bohócok - Interjú Balázs Zoltánnal és Janza Katával / 2021

Teljesen egy húron pendülnek. Ki gondolta volna? Engem már az is meglepett, hogy egy alternatív, független társulat, a Maladype Színház vezetője és a Budapesti Operettszínház népszerű dívája egy színpadon találkoznak. Márpedig a Fellini 8 és 1⁄2 című filmjéből készült Nine musical mindkettőjük számára csodálatos utazást jelentett. A bemutató után néhány héttel beszélgetek a két művésszel.

- Honnan rohantok ilyen lélekszakadva?

- Balázs Zoltán: Ma reggel érkeztem Koszovóból, és holnap utazom is tovább Izraelbe, épp csak útba ejtettem Budapestet. A társulatommal évek óta sokat és sokfelé turnézunk szerte a világban, jártunk már Amerikában, Ázsiában és Afrikában is. Szerencsések vagyunk, mert az egész társulat és így a teljes repertoárunk velünk utazik, így mindig azt az előadást vesszük elő, amit az aktuális fesztivál témája megkíván.

- Kata, te próbáról jössz. Már a következő premieredre készülsz?

- Janza Kata: Igen, holnapután lesz a Hegedűs a háztetőn bemutatója. Én alakítom a tejesember feleségét, Goldét. A szülőket idősnek szokták ábrázolni, de mi Homonnay Zsolttal és Bozsik Yvette-tel azt találtuk ki, mi lenne, ha fiatalos házaspárt alakítanánk. Olyanokat, akik számára nem csupán a lányaik jövője a tét, hanem a saját párkapcsolatuk is. Hiszen a valóságban éppen ilyen eladósorban levő gyerekeink vannak, miközben még javában zajlik az életünk. Az első próbán volt egy gyönyörű pillanat. Tevje szembefordult velem, és mindketten tudtuk, mi játszódik le a másik lelkében. Éreztem, hogy Zsolt arra gondol, ha férjhez adod Jankát, ott leszek. Válaszul azt üzentem a tekintetemmel: ha Zsombor megnősül, én is ott leszek! Folytak a könnyeink. Zsolttal egyszerre házasodtunk, egyszerre váltunk el és neveltük fel a gyerekeinket. Óriási ajándék, hogy előre megélhetem a színpadon, mi lesz, ha Janka egyszer csak elém áll: anya, férjhez megyek. Hiszen bármelyik percben megtörténhet.

- B. Z.: Nagyon szeretem hallgatni Katát! Rendkívüli művész, aki nemcsak intenzív belső életet él, de az érzelmeit, a gondolatait szavakba is tudja önteni. Az ember azonnal képes kapcsolódni egy-egy mondatához. Imádom azt is, ahogyan figyel a partnerére. A lelkébe lát, szinte átolvad belé, mint amikor a gyerek bámészan nézi a tűz szikráit, és észre sem veszi, az összpontosítás révén lassan átcsúszik egy emelkedettebb dimenzióba. Kata adakozó természete a partnereit is energetizálja. Ahogy összenéztek Zsolttal a Hegedűsben, úgy néztek össze a Nine musical próbáján Szomor Gyurival is – ő alakítja Guido Continit, Fellini alteregóját –, aztán bensőséges természetességgel elénekelték a duettjüket. Akkor egy pillanatra megállt a levegő... Úgy gondolom, ezeket az egyedi megnyilvánulásokat és sajátos személyiségjegyeket szükséges észrevennie egy rendezőnek.

- Meglepett, hogy te, a színházi fenegyerek, aki a kliséket előszeretettel löki félre, most egy populáris műfajban próbáltad ki magad. Nem mintha nem lenne lenyűgöző a végeredmény.

- B. Z.: Kalandor kedvű alkotó vagyok, izgatott a kihívás. Ráadásul nagy Fellini-rajongó is, és a Nine a mester önvallomásos művéből született. Óriási újításnak számított 1963-ban, hogy Mastroianni személyén keresztül a saját alkotói válságáról vallott a 8 és 1⁄2 című filmjében. Szerintem hatalmas ajándék, ha egy rendező valamilyen formában Fellini szellemi örökségével kapcsolatba kerülhet. Egyszer majdnem találkoztunk személyesen is, Rómában. Gombár Judit díszlet- és jelmeztervezővel dolgoztam ott, aki jól ismerte Fellinit és a feleségét, Masinát is. Egy nap elvitt a lakásukhoz, ami egy teljesen átlagos kétszintes ház Róma közepén, de sajnos nem nyitottak ajtót, mert éppen Párizsban tartózkodtak. Sosem felejtem el, ahogy Judit végtelen szeretettel odanyomta az arcát a névtáblájukhoz, és megsimogatta. Visszatérve a Nine-hoz, a musical húsz évvel később, 1982-ben született, és óriási sikert aratott New Yorkban. Tizenkét Tony-díjjal jutalmazták. Nem is musicalnek nevezném, inkább kaleidoszkópszerű zeneműnek, amelynek ezer rétege, színe és mintázata van, éppen ezért nagyszerű lehetőség egy komplexen fogalmazó rendező számára.

- Nem féltél, hogy az Operettszínházban megesznek reggelire? Hiszen ott mindenki megszokta a rivaldafényt, óriási egyéniségek állnak a színpadon.

- B. Z.: Sokan ijesztgettek ezzel, de én csupa gyermeki lelkületű, újdonságra nyitott, alázatos művésszel találkoztam. Ebben az utazásban éppen az volt a csodálatos – pontosabban még mindig az, hiszen februárban folytatódnak az előadások –, hogy a színészek, a tánckar és a technikai személyzet is az elejétől kezdve hitt a koncepciómban. A Nine előadói valóban egytől egyig nagy étvágyú ragadozók, de a megújulni akarásuk és az egészséges maximalizmusuk nagyon jót tett a produkciónak.

- J. K.: Óriási élmény volt a közös munka Zolival! Amikor az első próbán körbeültünk, volt egy mondata, ami megrendítően hatott rám. Azt mondta nekem: „Figyelem az életedet, hogy miket csináltál. Neked megvan az a tulajdonságod, hogy törődsz a többiekkel. Azzal, hogy hol tartanak, mit éreznek, és ha újra egymás mellé kerültök, ott folytatod, ahol legutóbb abbahagytátok. És ők erre mindig számíthatnak...” Na, itt éreztem azt, hogy el fogom bőgni magam. Régen tapasztaltam olyat, hogy egy rendező őszintén kíváncsi rám, tudja, ki vagyok, és nem a nulláról kell indulnom. Nagyon jólesett. És Zoli mondott még valamit: nem arra kíváncsi, amivel a világ körülöttünk már megelégedett. Annál sokkal többel érkezzünk a színpadra, mert ő is többel érkezett hozzánk. Sikerült úgy felpiszkálnia a játékos kedvemet, hogy elfelejtettem huszonöt esztendő minden rutinját, fásultságát. És ezzel nemcsak én vagyok így, a többi színésznő, a „nagy étvágyú ragadozók” mind ezt mesélték. Zoli irányítása alatt újra csibészek lettünk, komoly bohócok, akik életrehalálra játszanak a színpadon.

- Te ezt mindig így csinálod, Zoli?

- B. Z.: Igen. Azt gondolom, akkor tudok hiteles lenni, ha komolyan veszem a játszótársakat, akikkel összehoz a sors. Nagyon fontos feltérképezni a színész lényét, megismerni az életútját, mielőtt elkezdjük a próbákat. Igyekszem szinkronban maradni a világ változásaival, megpróbálok a távolból is odafigyelni, kivel mi történik éppen, mert ha esetleg közös munkára kerül sor, ezek az előismeretek sokat segítenek, hogy könnyebben kialakuljon a bizalom közöttünk... Ebben a kilenc hónapban – a karanténok miatt ennyi időt vett igénybe, mire végre bemutathattuk a Nine-t – valójában nagyon kevés időt töltöttünk együtt, mégis meghatározó, szoros kapcsolatok szövődtek közöttünk. Most már ezért sem mindegy számomra, hogy kivel mi történik, és hogyan alakul a pályája, időnként telefonálok, vagy küldök a színészeknek egy-egy biztató sms-t. És biztos vagyok abban, hogy lesz folytatás.

- A musicalben több nő, feleség, szerető, producer, prostituált karaktere áll a színen. Kata Fellini múzsáját, Claudia Nardit játssza. Közel érezted magadhoz a figurát?

- J. K.: Abszolút. Claudia a színésznő, az idol, a sztár, aki közben nő és anya is szeretne lenni. Ez a kettősség van jelen az én életemben is. Reggel iskolába viszem a gyerekemet, délután rohanok érte, főzök, mosok, de esténként végre ott állhatok a világot jelentő deszkákon, és az az én saját időm. Addigra átállítom az idegrendszeremet. Nem könnyű, de már megszoktam ezt a sokféle működést. Amit ez a szerep adott, az az, hogy rájöttem, megértem arra, hogy ne akarjak már sokat. Hogy elég az a néhány mondat, amibe belesűríthetem mindazt, amit Claudia hordoz magában. A lényeg, hogy azt az öt mondatot úgy tudjam elmondani, hogy abban az egész sorsa felvillanjon. Természetesen abban, hogy minden ennyire leegyszerűsödjön, hosszú évek munkája fekszik.

- A főhős szeretetre szomjazva ingázik a felesége, a szeretője és a múzsája között, miközben észre sem veszi, mindegyiket becsapja. Ha jól sejtem, te bőven ismersz ilyen férfiakat.

- J. K.: Hajaj...! Közben meg tudom, hogy nem rosszak ők, csak ilyenek. Bizonyos értelemben a színházi partnereim mellett is a második feleség szerepét játszottam egész életemben. Hol szúrják el...? Zoli egyszer azt mondta, előfordul, hogy az emberrel gyerekkorában történik valami, és ott marad. Akkor mesélte el – nem tudom, szabad-e ezt elmondanom –, hogy amikor tizenkét éves volt, a családja áttelepült Erdélyből Magyarországra, és az a kisfiú azóta is ott ül a vasúti állomás padján... Talán vissza kellene a férfiaknak menniük azért az elveszett kisgyerekért, és elbeszélgetniük vele.

- B. Z.: Guido pontosan ezt teszi. Az alkotáshoz, a kreatív munkához szükséges belső erőt csakis széttartó kapcsolatainak összerendezésével tudja felébreszteni önmagában. Ehhez azonban vissza kell térnie a gyerekkorába, a felismerések és a fogékonyság teremtő világába. Kegyetlen szembenézés ez, de megspórolhatatlan. Ha ugyanis Guido nem képes jelenlegi életéből újjáépíteni önmagát, örökre a múltban reked, az emlékek, az álmok és a vágyak világában... Ami az én történetemet illeti, kisfiúként elvesztettem egy országot, az első szerelmemet, a barátaimat, és utána azt éreztem, hogy már nincs mit veszítenem. Igyekeztem elengedni a kapcsolódó beidegződéseket. Átstoppoltam egész Európán, ki tíz kilométeren át vitt, ki messzebb, egyre közelebb kerültem az álmaim városához, Párizshoz. Aztán 2001-ben megalapítottam a Maladype Színházat, és nagyon hamar nemzetközivé váltunk. Teljesen mindegy, hogy Varsóban vagy Chicagóban rendezek, mindenhová magammal viszem ezt a szabálytalan, szabadságmániás fickót.

- Elképesztő csillogást láttam a színpadon, az a sok stílus, káprázatos összevisszaság számomra a cirkuszt idézte.

- B. Z.: Nem véletlenül. Ahogy Fellini, én is bolondulok a cirkuszért. Hatévesen eldöntöttem, hogy akrobatabohóc leszek, és meglógtam egy vándorcirkusszal. De sajnos a nagyapám már másnap reggel visszahozatott a rendőrséggel. Akkor úgy éreztem, elvették tőlem az álmomat. Egy hónapig nem beszéltem a családommal. Szerintem máig nem hevertem ki a traumát. A színházcsinálás hivatása ezek után szinte természetes választás volt.

- Az előadásban Mozarttól a swingig mindenféle muzsika felcsendül. Hogy bírod ezt hanggal, Kata?

- J. K.: Úgy, hogy én érzésből énekelek. Szokták kérdezni a kollégáim: Kató, itt vagy ott milyen hang van? De én ezzel soha nem foglalkozom. Nem a trilla a lényeg, számomra ezek ihletett pillanatok, amelyeken átszűrődnek az érzelmek. Az is félreértés, hogy
az ének elválik a jelenetektől. Ellenkezőleg, átfolynak egymásba.

- Közeledik a karácsony. Gondolom, kicsit megpihentek.

- J. K.: Dolhai Attilával fellépünk az ünnepek alatt, de mivel minden évben ezt csináljuk, és ő is olyan játékos kölyökkutya, mint én, megtanultuk, hogyan tudunk együtt ünnepelni a közönséggel. Délelőtt feldíszítem otthon a fát, és sütök süteményt is, mert a gyerekeim addig ugrattak, hogy olyan nagy a szám, mutassam meg, mit tudok, míg a karantén alatt el nem kezdtem sütni, és ezt most meg próbálom reprodukálni. Egyébként meg sokat fogunk társasozni. Meghívom a barátaimat és activityzünk. Én leszek a játékmester. Imádom!

- B. Z.: Én meg beesek a fa alá. Idén, sok év óta először, itthon karácsonyozom a családommal. Sütök egy narancsos kacsát, aztán csak figyelek ki a fejemből. A jövő évben a Nine-hoz hasonló négy megaprodukció vár rám, így a gondolataimat valószínűleg karácsonykor sem tudom majd leállítani, de persze igyekszem pihenni is. Nagyon várom!

Koronczay Lilla, Nők Lapja, 2021