Kifejezetten büszke erdélyi gyökereire a magyar és a nemzetközi színházi világ egyik legsokoldalúbb nagymestere, Balázs Zoltán. A rendező-színész-látványtervező-színházigazgató, egyszóval színházcsináló, sikert sikerre halmoz évtizedek óta világszerte. A kolozsvári születésű, de Máramarosszigeten felcseperedett művésznek októberben Bosznia-Hercegovinában volt bemutatója, novemberben és decemberben Izraelben rendezett volna, ha nem tör ki a háború, december közepén pedig Kínában járt, ahol a bukaresti Odeon Színház repertoárját ékesítő Gardénia-rendezését mutatták be. Egyetlen percre sem pihen, most mégis időt szakított, hogy ünnepi mélyinterjút adjon a Székely Citrom olvasóinak.

– Kolozsváron látta meg a napvilágot, Máramarosszigeten töltötte gyerekkorát, majd 12 évesen családjával Magyarországra települt. Mit jelentenek Önnek az erdélyi gyökerei?

– Az állandóságot a szüntelenül változó világunkban. A japán nyelvben létezik egy erős jelentéssel bíró szókép, ami a legszilárdabb összetartozást fejezi ki: yemoto. Azt jelenti: ház gyökerekkel. Számomra ez testesíti meg erdélyi identitásom lényegét. A tizenkét éves Balázs Zoltán most is ott vár rám a máramarosszigeti pályaudvaron. Aznap éjjel, ugyanis, amikor végső búcsút vettem gyerekkorom édeni helyszínétől, elindult, majd hirtelen megállt a vonat. Felpattantam és már ugrottam is volna le a szerelvényről, de ekkor feltartóztathatatlanul, újra elindultunk. A két megindulás között képzeletben leszálltam, tudatom kettészakadt. A tizenkét éves énem ma is ott ül a pályaudvaron és türelmesen várja vissza mostani önmagam.

– Kolozsvár egyfajta ország az országban, amellett, hogy tartja a magyar tradíciókat, nagyon sokszínű. Ez fontos Önnek?

– Természetesen. Bár Kolozsváron jöttem a világra, mert édesanyám éppen egyetemre felvételizett, csecsemőként csak néhány napig tartózkodtam a szülővárosomban. A későbbiekben sokszor utaztunk családi barátainkhoz látogatóba, de ezek a kirándulások csupán egzotikus élményként maradtak meg az emlékeim között. Észak-Erdélyben nevelkedtem, Máramarossziget volt felfedező kalandjaim inspiráló helyszíne. A különböző nemzetiségek és kultúrák együttélési törekvései igazán sokszínű és változatos élményekkel gazdagították mindennapjaimat. Sokszor játszottunk együtt: magyar, román, német, zsidó és cigány származású gyerekek. Így ismertem meg a különböző nyelvekben és nemzeti hagyományokban gyökerező sajátosságokat, a specifikus gondolkodásra épülő értékrendszereket, amely tudás életem későbbi szakaszában jelentős előnyökhöz juttatott.

– Ha jól tudom, nagyon kalandos körülmények között érkezett meg édesanyjával Budapestre. Elmeséli a történetet?

– Miután édesanyám váratlanul közölte, hogy Magyarországra költözünk, elkezdődött egy önmagát beteljesítő folyamat, amely leginkább a gyász öt szakaszához hasonlítható: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. A végső fázis megtapasztalásáig azonban nagyon hosszú volt az út. Az áttelepülési szándékunk sikerességét garantáló engedélyezési és megvalósítási procedúra rengeteg keserű, fájdalmas, nevetséges és olykor bizarr történést hozott magával. Hideg és esős hajnalok ismeretlen pályaudvarokon, végeláthatatlan, idegőrlő várakozások, soha véget nem érő utazások a vonatfülkéket zsíros mázként beborító mocsokban, édesanyámat a már induló szerelvényre az ablakon át feltuszkolók sereglete, beázástól és penésztől rothadó motelszobák, ijesztően vigyorgó idegenek, agresszív és arrogáns határőrök, idegen tájak és gyanakvó emberek, végül egy frissen meszelt csirkeól, ahol ideig-óráig meghúzhattuk magunkat, és a rüh, amit üdvözlő ajándékba kaptunk új otthonuktól...

– A Wikipédia adatlapján a neve után az szerepel, hogy színész, rendező, látványtervező, színigazgató. Igazi státusz vagy álláshalmozónak tűnik. Tulajdonképpen minek tartja magát igazán?

– Szembesülve az Ön által felsorolt funkciókkal, egy többszörösen terhelt, nyugtalan természetű fickó portréja rajzolódik ki. Az igazság az, hogy mindezek közös nevezője nem más, mint a belőlem fakadó kíváncsiság és a világot a maga teljességében megismerni szándékozó elementáris játék- és kalandkedv. Igazgatóként a teremtő aktust támogató körülményeket próbálom biztosítani, színészként és rendezőként az alkotásban kiteljesedő személyiség komplex megmutatkozásában vagyok érdekelt.

– Számtalan hazai és nemzetközi elismerés birtokosa. Legutóbb Szarajevóban az Alice az Ágyban című Susan Sontag-rendezését Arany Maszk díjjal tüntették ki. De felmutathat már Jászai Mari díjat, Gábor Miklós díjat, Őze Lajos díjat, Hevesi Sándor díjat, és még sorolhatnám. Melyik díja áll legközelebb a szívéhez?

– A családtagjaim, a barátaim és a kollégáim szeretete. Ennél nagyobb elismerést egyikünk sem kaphat. A személyemet és az alkotásaimat övező megtisztelő figyelem a legfontosabb kitüntetés számomra.

– Októberben Bosznia-Hercegovinában volt bemutatója, novemberben és decemberben Izraelben rendezett volna, ha nem tör ki a háború, december közepén pedig Kínában járt, ahol a bukaresti Odeon Színház repertoárját ékesítő Gardénia-rendezését mutatták be. A rendkívüli nemzetközi sikereiről alig hallani Magyarországon. Nem fáj ez Önnek?

– Ma nem a sikerek és az eredmények kerülnek reflektorfénybe, hanem a botrányok és a lejárató akciók. Engem nem hajt a mindenáron való szereplési vágy, nem érzem szükségét, hogy véleményvezérként vagy megmondóemberként hívjam fel magamra a figyelmet. A napjainkban szintén divatos aktivista művészi attitűd sem vonz. Ritkán kapok szót Magyarországon, de ha mégis, a beszélgetés fókuszába valamelyik alkotói teljesítményem kerül. Nincs okom panaszra. Nagyon sok magyar művész csak álmodik arról az életformáról, amiben nekem évtizedek óta részem van. A külföldi meghívások folyamatos nemzetközi figyelmet, szakmai megújulást és további felkéréseket generálnak. Bár az is igaz, hogy minden egyes újabb meghívással egyre távolabb kerülök a magyarországi színházi mindennapoktól. Ez érzékenyen érint. Eljön majd az ideje annak is, amikor a tehetségemet és a tudásomat ismét itthonra összpontosíthatom. Bizonyos eseményeket nem szabad siettetni.

– Azonban a Balázs Zoltán rajongók hamarosan megtekinthetik azt a Maria Callas emléke előtt is tisztelgő nagyszabású szilveszteri gálát, amelynek megálmodója és főszereplője Rost Andrea, rendezője pedig Balázs Zoltán. Köztudott, hogy Rost Andrea a Magyar Állami Operaház igazgatói pályázatában Önt kérte fel művészeti vezetőnek. Honnan ez mély művészi kapcsolat, a bizalom?

– Néhány éve a kalocsai Kék Madár Fesztiválon egy csodálatos közös barátunk, Lakatos György fagottművész mutatott be egymásnak. Hamar kiderült, hogy hasonló az értékrendünk és egyformán látjuk a művészetek kortárs szerepét, emberformáló feladatát. Mindkettőnket lenyűgöz a hiteles művészi személyiség és magával ragad a változást, a megújulást indukáló alkotóegyéniség. Az elmúlt évek során többször szóba került az együttműködés lehetősége, de sokrétű, főleg külföldi vonatkozású munkáink miatt, ez a terv nem valósult meg. A művészi szövetkezés lehetősége idén jött el, amikor Andrea úgy döntött, hogy megpályázza a Magyar Állami Operaház főigazgatói székét és engem kér fel főrendezőnek, művészeti igazgatónak. Boldogan mondtam igent a megkeresésre, mert a hazai operajátszást megújító elképzelései tökéletesen találkoztak az engem is régóta foglalkoztató tervekkel.

– Milyen Operaház lett volna a Balázs Zoltáné?

– Erre a kérdésre akkor tudnék hitelesen válaszolni, ha Rost Andrea és az általa felkért alkotócsapat végül megkapta volna a lehetőséget az Operaház új korszakának nemzetközi sikerekkel is igazolható kiteljesítésére. Pályázatunkban kiemelt szerep jutott a művészi tervek célirányú megfogalmazásának és pontosan kivitelezhető menetének. Előremutató vállalásaink közé tartozott az átfogó művészi ideát tükröző évadtervek énekes és prózai szereposztásainak átgondolt, a társulat művészeinek rendszeres és változatos megmutatkozási lehetőséget, valamint szakmai fejlődést is biztosító megalkotása. Figyelmet fordítottunk az alkotótársak, az előadóművészek és a művészeti munkatársak modern szervezeti kereteinek, valamint alkotó- és próbabarát körülmények között történő foglalkoztatásának szükségességére. Nagy hangsúlyt fektettünk az új bemutatókra való felkészülés fontosságára, az adott műben való alapos elmélyülésre és a szerepek aprólékos kidolgozottságának szükségességére is. Ezek együttes megvalósítása garantálta volna a közösen megálmodott művészi koncepció eredményes, energia-, idő- és költséghatékony működését.

– Kanyarodjunk rá a következő évre! 2024 januárjában újra bemutatják a Budapesti Operettszínházban azt a Nine című musicalt, amelyet Federico Fellini Nyolc és fél című filmje ihletett. Ön a dramaturgja és a rendezője is. Milyen jellegű művészi kaland volt musicalt rendezni?

– Nem titok, hogy előszeretettel nyúlok olyan speciális színházi megoldásokat igénylő művekhez, amelyek színpadra állítása nem a megszokott módon történik. Darabválasztásaim és sajátos munkamódszerem új kihívásokat, szakmai megújulást kínál az adott színház társulatának és lehetőséget nyújt az együtt gondolkodásra, az elmélyülésre és a bonyolultabb összefüggések megértésére. Koncepciózusan felépített alkotói stratégiám és workshop-szerű színészvezetésem aktivizálja a különböző színésztípusok által életre keltendő szerepalakok lehetőségeit és a különböző kapcsolati impulzusok sokféleségét. Mindezek fényében érthető, hogy korábban elkerült a musical műfaja, hiszen itthon és külföldön is erősen meghatározott játszási hagyományok, markánsan felállított szabályok kötik gúzsba az alkotók mozgásterét. Nem véletlen, hogy végül Fellini 8 és ½ című önvallomásos filmjének musicallé alakított zenés történetét választottam. Ahogy a film, úgy a musical is beleillik a „besorolhatatlan műfajú” alkotások kategóriájába, újszerű, szélsőséges és személyes fogalmazásmódja roppant inspiráló. Arthur Kopit és Maury Yeston nagy sikerű szerzeménye ezt a sokszínű, többféle kultúrából és műfajból merítkező kaleidoszkópszerű teremtőjátékot testesíti meg, amely a rendezőtől és alkotótársaitól egyedi látásmódot és a stílusbeli változatosságot igényel. A próbák során nem volt más feladatom, mint megfelelő légkört és munkastratégiát biztosítani a művészek számára a fokozatosan kibomló viszonyrendszerek megértéséhez.

– Művészi ars poeticájában mindig kinyilvánítja, hogy Önhöz az avantgárd színházi törekvések állnak közel. Mit jelent ez pontosan?

– Tadeusz Kantor, a 20. század második felének egyik legeredetibb színházi alkotója szerint: „Létezik egy másik bejárat is, egy oldalajtó, amely nem túl elegáns, sőt az is lehet, hogy nevetséges, de azon keresztül beosonhat a művészet...” Szerintem ez az oldalajtó az avantgárdhoz vezető átjáró. A hagyományos művészeti formák megbontását és új kifejezésformák keresését ösztönző őszinte művészek ezen az oldalajtón próbálják visszacsempészni a megújuló tudást. Kantor szenvedélyesen szembesít bennünket a művészetek, különösen a színházművészet terén halmozódó restségünkkel. Arra is figyelmeztet, hogy szellemi tétlenkedésünknek visszavonhatatlan következményei lesznek és ideje, hogy újra megkeressük azt a „legkisebb közös nevezőt”, ami az egymástól látszólag távoleső tartalmakat egységbe szervezi. Kitartó keresőmunkával ismét meg kell találnunk ezt az alternatív bejáratot, hogy kinyithassuk és szabadon hagyhassuk mindazok számára, akik a művészetekben a változást, a folyamatos fejlődést keresik.

– Ezek szerint az avantgárd nemcsak elvontat jelent az Ön olvasatában.

– Legfőképpen az önmagát újratervezni képes művészi szemléletet és az állandóan megújuló alkotói energiaforrást jelenti. A képzelet és a tudás olyan kreatív játékterét, ahol az ok-okozati összefüggések új értelmet nyernek és a már megszokott viszonylatok elvesztik stabilitásukat.

– Mit emelne át a magyar színházi életbe a külföldi tapasztalataiból?

– A közhelyektől és előítéletektől mentes gyermeki lelkületet. A magyar színház pszichéjét sajnos régóta rettegésben tartják a saját mítoszai, csapdába ejtették kisrealista beidegződései. Olyan, mint egy szellem, egy alakját vesztett érzelem, ami levegőtlen és művészietlen áramlatok kísértőjeként létezik. Nehéz megértenem, hogy színházi társadalmunk miért ragaszkodik annyira a megdermedt sémákhoz és sztereotípiákhoz, a divatos és hamis impulzusokhoz. Ha nem szeretnénk, hogy színházi rendszerünk falai belső feszültsége(in)k hatására összedőljenek, egymástól eltérő építőelemeket kell alkalmaznunk, kötőanyagnak pedig a józan eszünket kellene használnunk.

– Bár a rendezései mindig nagyon frissek és aktuálisak, briliánsan kitér, elhajol a politika, az aktuálpolitika elől. Miért döntött így? Megengedheti-e magának ma egy rendező, egy színház, hogy nem politizál?

– Bubik István, aki velem lenne egyidős, ha 2004-ben nem veszti életét egy tragikus autóbalesetben, azt mondta, hogy nem szabad felcserélni a dolgokat. A színház ne használja politikai szószéknek az előadásokat és a politikai pulpitusokon ne színészkedjenek. A Maladype Színház és én is ezt a szemléletet követjük. Az általam vezetett alkotóműhely megalakulása óta arra törekszik, hogy szellemiségében és működésében is független, autonóm színház legyen. Igazgatóként és rendezőként sosem éreztem szükségét, hogy divatos ideológiákhoz, aktuális művészi trendekhez vagy egyéb normákhoz igazodjak. Világéletemben a „kívülálló irányzatot” képviseltem. Alkotóstratégiám legfőbb pillérei a szakmai elkötelezettség, a hosszú távú művészi koncepció, a kereső-kutató attitűd és az integratív szemlélet. Aktuális politikai és társadalmi “földcsuszamlások” nem befolyásolják tudatosan megfogalmazott vízióimat és nincs szükségem “titkos kódok szótárára”, sem bennfentes információkat tartalmazó “üzenőfüzetre”, hogy értékes találkozásaim létrejöhessenek.

– A személye egybeforrott a Maladype Színházzal, amely több szálon is kötődik marosvásárhelyi művészekhez. Miért és hogyan alakult ki ez a kapcsolat?

– A Maladype Színház alapítójaként és művészeti vezetőjeként régóta vizsgálom azokat a hagyományos és kortárs színházi irányvonalakat, amelyek erőteljes beágyazottsága színházi kultúránkba leginkább keresletszerűen határozzák meg kultúrafogyasztói szokásainkat és súlyos visszatartó erőt jelentenek a művészi innováció korszerű lehetőségeit illetően. A hazai és nemzetközi színházi életben szerzett tapasztalataim és szerteágazó összefüggésekre épülő szakmai felismeréseim hatására fogalmaztam meg ÖT KAPU címet viselő színház-metodikai koncepciómat, amelynek felépítését és működését egy tehetségműhelyként funkcionáló kutatócsoport tagjainak több éves szakmai fejlesztésével terveztem kiteljesíteni. Elképzeléseim számára a továbblépés lehetőségét a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős színészosztályának tagjai jelentették, akiknek az Augusztus című nemzetközi sikereket is elért vizsgaelőadást rendeztem 2018-ban. Megismerve páratlan munkabírásukat, úgy döntöttem, hogy az általuk megújulni képes „színházi energia” koncentrálásának érdekében a frissen diplomázó hallgatókat teljes létszámban leszerződtetem a Maladype társulatához. Olyan tehetséges pályakezdő színművészeket tudtunk felkarolni, akik a színházi megértés általános folyamatainak új perspektívába helyezése által a módszer elsődleges elemeinek elsajátításával a jövő színházművészetének „Modern Művészei”-ként tudják majd kamatoztatni azt a kivételes tudást, amelyre a „régi” és az „új” ismeretek közötti kapcsolatok kialakítása révén pályájuk során szükségük lesz.

– Nyáron jelentős változások történtek a világjáró Maladype Színházban. Bár nem szűnt meg, mégsem tarható fenn a korábbi formában. Mi történt?

– A folyamatosan szűkülő anyagi lehetőségek miatt nyár elején kénytelenek voltunk megválni társulatunk állandó tagjaitól. Az egyre kritikusabb helyzetet egy ideig sikerült kezelni, de munkatársaimmal végül beláttuk, hogy működésünk korábbi formáját radikálisan újra kell gondolnunk. Az elmúlt évek alatt többször teremtődtek már hasonló körülmények, így gyakorlott helyzetkezelők lettünk. Szerencsére külföldi meghívásaink töretlenek és számíthatunk partnereinkre. A 2024 március elsejére tervezett legújabb bemutatónk, a Margaret Atwood regényéből készülő Pénelopeia is több nemzetközi színházi fesztivál együttműködésének a gyümölcse.

– Mit gondol, fent lehet-e maradni független színházként? S ha igen, hogyan?

– A legfontosabb, hogy a mindennapi működést váratlanul befolyásoló tényezőkre gyorsan és változatosan tudjunk reagálni, aszerint, hogy az új helyzet milyen strukturális vagy művészi stratégiát kíván. Ehhez arra van szükség, hogy különböző terv-variációkkal rendelkezzünk és gondolkodásunk rugalmas maradjon. A mi színházról alkotott elképzeléseink lényege a folytonos megújulás és az alkalmazkodás. Önmagát újrateremteni képes együttesként az elmúlt évek alatt számos belső reformot hajtottuk végre, amelyek hatékonyan válaszoltak a minket érintő negatív folyamatokra és idővel organikusan egymásba is épültek. A “Maladype-brand” mára a semmilyen kánonba nem illeszthető tartalmi-formai egységet, a szabálytalan színházi gondolkodást és a hagyományostól radikálisan eltérő újszerű színpadi fogalmazásmódot jelenti. A szellemi függetlenség a legnagyobb megtartó erő, de a tervezhető művészi munka nélkülözhetetlen alapfeltétele a biztos és kiszámítható anyagi bázis.

– Mi ennek a módja? Közösségi finanszírozás, pénztarhálás?

– Egyik sem. Nem létezik igazán tartós közösségi hozzájárulás. Mi az elsők között voltunk, akik kipróbálták a finanszírozás ezen módját, de csak helyi érzéstelenítést jelentett működésünk számára. „Százan százzal egyért!” elnevezésű támogatói programunk kapcsán összejött ugyan valamennyi pénz, de sem a cégek, sem a nézők nem tudtak hosszú távú üzemeltetési problémáinkon érdemben segíteni. Túlélési stratégiánk legfőbb támaszát továbbra is a pályázatok, a külföldi fesztiválmeghívások és a turnék jelentik.

– Miért ilyen közönyös a kulturális közeg bizonyos alkotók és színházak helyzetét, küzdelmeit illetően?

– Ez egy komplex és messzire visszanyúló probléma, amiben rengeteg a konteó, de mint tudjuk, az elméletek csupán addig csábítóak, amíg meg nem ismerjük a tényeket. A tényeket pedig sokan, sokféleképpen, leginkább a maguk érdekei szerint alakítják. El kell fogadnunk, hogy a színházak politikai, társadalmi és kulturális szerepvállalása nagyon eltérő, értékrendjük ágas-bogas, művészi kifejezésmódjuk és színpadi hitvallásuk ritkán van összhangban ideológiai elköteleződéseikkel vagy kultúrpolitikai küldetéstudatukkal. Előbb-utóbb minden színházi közösség rájön, hogy világunkban nincsenek abszolútumok. Színházi társadalmunknak törődőbb polgárokra lenne szüksége, akik szavakkal és tettekkel egyaránt igazolni tudják, hogy előítéletektől terhelt, dogmatikus gondolkodású alkotóknak nincs helye sokszínű színházi közegünkben. A független színházak szerepét leértékelő szemléletmód sajnos olyan valóságtorzító erő lett, ami megakadályozza, hogy a színházcsinálók között előremutató és érdemi párbeszéd alakuljon ki. Sok időnek kell eltelnie, míg a belső igazságainkat feltáró törekvések ismét egységes irányba mutatnak.

– A Szentgyörgyi Ritának adott interjújában azt nyilatkozta, hogy szeretné Magyarországra összpontosítani az energiáit, szívesen lenne művészileg is sokkal többet jelen itthon. Miért?

– Mert bár kiváltságos és csodálatos élmény, hogy részese lehetek a nemzetközi színházi folyamatoknak, alakíthatom a különféle alkotóközösségek művészi szemléletét, kipróbálhatom magam sokféle műfajban, művészileg kiteljesedni a saját hazámban szeretnék. Alkotóenergiáim teljében lévő színházcsinálóként most érzem úgy, hogy az évek alatt felhalmozott tudást és tapasztalatot strukturált keretek között mások számára is elérhetővé tudnám tenni Magyarországon.

– Ilyen kvalitásokkal az lenne a minimum, hogy egy színház élén áll, s vezeti. Vágyik-e erre? Tervezi-e?

– Világunk nem a kvalitásokat helyezi előtérbe, más típusú „értékekre” épül. A Maladype Színházat huszonkét éve irányítom, igazgatói gyakorlattal is rendelkezem, de a jelenlegi helyzetben komoly fejtörést okozna, ha el kéne döntenem, hogy elvállalom-e egy intézmény vezetését vagy sem.
Persze minden a körülményektől függ. Pályám során többször kaptam már felkérést színházigazgatói és főrendezői pozíciók betöltésére, de egyszer sem láttam biztosítottnak a hosszú távú építkezéshez szükséges strukturális és művészi feltételeket.

– Milyen volna egy Balázs Zoltán által dirigált kőszínház?

– A színházi kultúra korszerűsítésének sokrétű feladata motiválna. Fontosnak tartanám, hogy a jövő színházművészetének idegrendszerét újrahuzalozzuk. Kreatív teret biztosítanék „a színház lényegéhez” való visszatérés számára, és arra törekednék, hogy megszabadítsuk színpadi kultúránkat azoktól a téves reflexektől és blokkolt alkotói folyamatoktól, amelyek az elmúlt évtizedek alatt rendszerbe ágyazták a tradícionalizmust. Úgy hiszem, hogy a valódi változást csak tudatosan és következetesen kivitelezett koncepció által lehet előidézni.

– Színészként nagyon rég nem állt a színpadon. Mikor láthatjuk viszont, ha egyáltalán?

– A világ különböző pontjain megvalósítandó rendezői feladataim mellett sajnos jelenleg nem jut idő színészi megnyilvánulásokra. Izgalmas felkéréseket kell visszautasítanom, mert mostani életformám mellett sem a kéthónapos próbafolyamatot, sem a bemutató utáni repertoárszerű továbbjátszást nem tudom vállalni. Felelőtlen és tisztességtelen gesztus lenne részemről, ha csupán hiúsági tényezők miatt mondanék igent bármelyik itthoni felkérésre. Az Én a szabadságot választottam című egyszemélyes kiáltványom iránt is töretlen az érdeklődés, de a már említett okok miatt egyik meghívásra sem tudok rábólintani.

– Hol és mikor láthatóak a rendezései? Láthatjuk-e valamelyik külföldi alkotását Budapesten, vagy akár Erdélyben?

– Magyarországon kívül pillanatnyilag Bosznia-Hercegovinában, Lengyelországban és Romániában futnak rendezéseim. A szarajevói Sartr Színházban az Alice az ágyban című abszurdot játsszák, az olsztyn-i Jaracz Színházban az Ősök-et, a bukaresti Odeon Színházban a Gardénia, A Te érdekedben és a Pandórium című előadások láthatóak havi rendszerességgel. Az Arany Maszk-díjjal kitüntetett koprodukciós előadásunk, az Alice az ágyban, 2024 májusában érkezik majd Budapestre, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében. Az említett előadások szinte mindegyike fesztiválkedvenc, így a nézők sokfelé találkozhatnak velük, akár Erdélyben is.

– S végül engedjen meg egy személyes kérdést: mit jelent Önnek a karácsony?

– Mozgalmas életemben a karácsony az elcsendesülés, a befelé figyelés, a kozmikus öröm időszaka, amikor minőségi időt és figyelmet ajándékozhatok a családomnak, a barátaimnak. És élvezhetem édesanyám fenséges halászlevének megunhatatlan ízeit.


Beszterczey Judit, Székely Citrom, 2023