Németh Anikó divat- és jelmeztervezővel, A Bábjátékos című Maladype-bemutató kapcsán beszélgettünk a munkáiról, a divattervezők felelősségéről és a minket körülvevő legkisebb térről.

Magyar Narancs: Mi vitt a divat felé?

Németh Anikó: Sosem akartam ruhatervező lenni, főleg nem divattervező. Egyszerűen csak tervező akartam lenni, és ezt már kicsi koromban tudtam, de az biztos, hogy nagy csaták voltak abból, hogy mit vegyek föl. Az anyám varrónő volt, és varrt is nekem ruhákat, de nem volt lehetősége arra, hogy az egész ruhatáramat ő varrja meg. A boltokban meg borzalmas dolgokat lehetett kapni. Anyám mindig mondta, hogy neked soha semmi nem jó, és tényleg soha semmi nem volt jó, ezért határoztam el, hogy tervező leszek.

MN: Mire vágytál volna?

NA: Egy faluban születtem, körülvett minket a természet, egy kis sáros falu volt, ahol térdig lehetett ragadni az agyagban. Az Iparművészeti Főiskolán belsőépítész szakra jártam. Mindig érdekelt az építészet, a belsőépítészet, a tárgykultúra, az iparművészet, és a művészet úgy egyáltalán. Az ember és a környezetének a viszonya. Főiskolásként rossz anyagi körülmények között éltünk, de annak idején lehetett pénzt keresni ruhák tervezésével, ezért egy szobrász barátommal elhatároztuk, hogy a suli mellett ezt fogjuk csinálni. Elkezdtünk ezzel pénzt keresni, egyre inkább kiszolgáltuk a butiktársadalmat. Viszont fontos volt, hogy érdekes, szórakoztató és minőségi dolgokat csináljunk. Egyébként is mindig úgy gondoltam, hogy mindegy mit tervezel, az a lényeg, hogy tervezz. Anti-divattervező vagyok, mert egyáltalán nem érdekel a divat és a trend. Az érdekel, hogy mi van közted és a világ között, mert a ruha a legkisebb minimáltér, ahol létezel, és egyáltalán nem mindegy, hogy a napodat, az életedet milyen minimáltérben töltöd. Ez kerül kapcsolatba a bőröddel, ez határozza meg a komfortérzetedet, és ez küld üzenetet rólad a világnak. Persze nem a ruha teszi az embert, de fontos kommunikációs lehetőség. Viszont dönthetsz úgy is, hogy nem élsz vele.

MN: Kiknek szólnak a tervezői ruhák, és mi van azokkal, akiknek nincs rá pénzük?

NA: Sok minden pénzkérdés, de a kreativitás nem. Sok divattervező csinál workshopokat, és ezeken sok mindent el lehet sajátítani abból, hogy hogyan tudsz létrehozni egy kreációt. Ne márkát hordj, magadat hord. Az, hogy nagyjából fölismered a minőséget ruhákban, tárgyakban és abban, ami körülvesz, inkább érdeklődés és kulturális ismeretek kérdése. A művészettörténet eltűnik a tantárgyak közül, pedig a vizuális nevelés, a művészettel kapcsolatos ismeretek nagyon fontosak lennének. Bárhová nézünk, azt látjuk, hogy az emberek értékbizonytalanságban vannak. Az oktatás, az érzékenységfejlődés, a kultúra támogatása nemcsak pénz, hanem inkább döntés és értékválasztás kérdése. Sokaknak van anyagi lehetőségük arra, hogy magyar tervezők ruháit vásárolják, de nem érzik magukat elég elkötelezettnek, nem igazán értéktudatosak. Sokkal jobban növeli az önérzetüket, ha egy full márkás, dedikált helyen megvásárolt ruhában tűnnek föl. Ezt látjuk lépten-nyomon a sajtóban is. Amikor bejöttek a fast fashion márkák az országba, sokan azok közül, akik addig a vásárlóim voltak, megüzenték nekem, hogy innentől inkább ott fognak vásárolni, mert azért a pénzért, amiért nálam egy ruhát kapnak, máshol tízet tudnak megvenni. Ezért ábrándultam ki még az antidivatból is, mert a divat a legkörnyezetszennyezőbb az olajipar után a világon. Ráadásul a vásárlás egy új kábítószer, s nem látszik meg máshol, csak a gardróbod kupacaiban. Ezek olyan bűnök, amelyeket meg fogunk bánni. A divattervezők sokat tehetnének a változás érdekében. Egy német üzletember egy düsseldorfi bemutatómon azt próbálta sulykolni nekem, hogy az az ember, aki nem Kínában gyártat, soha nem fog ebből pénzt csinálni, ezt beláttam, de tudtam, hogy nem fogok Kínában gyártatni.

MN: Milyen anyagokból tudtál dolgozni a szocializmusban?

NA: Mondogatták, hogy Kelet-Közép-Európa azért olyan izgalmas hely, mert itt sokkal kevesebb a lehetőség, szarabb az élet, nagyobb a terror, az elfojtás, a nyomorúság, a korlátozás, a szabadság megnyirbálása, és ebből a kevésből valami többet lehet művészileg létrehozni. Amikor elkezdtem a tervezői éle­temet, a nincs volt a motívum, és ebből a nincsből próbáltunk jól kijönni. Untuk a kevésfajta, ronda textilt, amelyek minőségileg és formailag is borzasztóak voltak, nem akartunk ezekből alkotni. Három dologhoz lehetett fordulni. Egyrészt a régi bútorszövetekhez, ágytakarókhoz, klöplifüggönyökhöz, mert azok legalább természetes anyagból voltak. Másrészt a Magyarországon készülő, nagyon jó minőségű, de ágyneműnek használt, vastag, pontosabban sűrű szövésű anyaghoz, amelyet úgy hívtak akkor, hogy angin. A harmadik anyag a viszkózselyem volt, azt bélésnek árusították. Rengeteg technológiát kidolgoztunk, hogy ezeket az alapanyagokat megváltoztassuk, olyan technológiákat, amelyek végigmentek az egész butikvilágon titokként. Senki nem tudta megfejteni, hogy mit csinálunk. Nem volt annyira bonyolult, de azért ki volt találva. Azóta is úgy gondolom, hogyha több mindened van, jobban elveszel, mint amikor kevesebb dolog áll rendelkezésedre, mert akkor jobban megbecsülöd, és sokkal kreatívabban állsz hozzá ahhoz a kevéshez, ami van.

MN: Van egy saját márkád, a Manier. Ezzel mi történt?

NA: Mindig törekedtem rá, hogy közvetlen kapcsolatom legyen azokkal, akiknek tervezek, és úgy gondoltam, sokkal jobban működhetne az, amit szeretnék, hogyha lenne saját üzletünk. Lehetetlen körülmények között érdekes és emlékezetes üzleteket hoztunk létre, például az Opera háta mögötti showroomunkat, ahol az ország első huszonöt négyzetméteres zöld fala is volt. Sok bemutatót csináltunk az Opera környékén, az utcán, összművészeti projektként, kortárs táncosokkal, zenészekkel, operaénekesekkel, cirkuszművészekkel. Az Operaház több évig tartó felújítása a mi megközelíthetőségünkre és forgalmunkra is elég komoly hatással volt, így kénytelenek voltunk bezárni. Ezután jött a Covid két éve, és kénytelen voltam bezárni azt a showroomot is, ahol a tulajdonképpeni munka folyt, és ahol szalonéletet tartottunk fönt.

MN: Ami a Covid alatt, és már előtte is megvolt, az a jelmeztervezés. Mennyire kell kompromisszumot kötnöd?

NA: Azt az aggályomat, hogy jelmeztervezőként nem csinálhatok azt, amit akarok, mert ott a rendezői koncepció és maga a darab, a művészi szabadság jegyében el tudtam hessegetni magamtól. Sokan mondták a pályám során, hogy nekem igazából jelmeztervezői látásmódom van. A jelmeztervezés alkalmazott műfaj, látod, hogy mit kíván a darab és mi a rendező koncepciója. Ha nem tudsz együttműködni ezekkel a szükségletekkel, akkor nem vagy jó tervező.

MN: Kézzel rajzolod a jelmezeket, miért nem álltál át digitális tervezésre?

NA: Utálnám különböző stíluselemekből digitálisan összevagdosni a dolgokat, mert nem ilyen vagyok. Ha kinyitsz egy képfolyamot, és még a mesterséges intelligenciát is igénybe veszed, annyi képet tudsz generálni, amennyit csak akarsz. Ez mind szép, de hol vagy belőle te? Imádom azt a folyamatot, amikor látsz egy anyagot, létrehozol belőle valamit, és az a valami egészen más lesz, mint előtte. Hogy mitől lesz valami valami, és nem szemét, az egy nagyon fontos kérdés. Hogy létrehoztál-e valamit, ami hordoz magában egy olyan értéket, amely unikális, gondolkozásra késztet, továbbvisz, és van benne valami többlet.

MN: A jelmeztervekben is képviseled, hogy a rendezői elképzelés mellett legyen még valami, ami te vagy, amit pluszban hozzáteszel?

NA: Minden darab alapanyag, neked kell föltöltened tartalommal, és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen tartalommal töltöd föl. Meg kell képezned azt a tartalmat, amit beletöltesz, és persze az alapanyag is fontos, a legfontosabb, de az alkalmazás módja kibontja ezt. Olyan, mintha lenne egy magod, ami persze fantasztikus, de amíg nem nő ki belőle a növény, addig csak mag marad. Növeszted a növényt, és rajtad múlik, hogy mi lesz belőle.

MN: Nyitott vagy arra, hogy változtass az eredeti elképzeléseden, ha mondjuk a színésznek valamiért nem komfortos a jelmez?

NA: Nyitott vagyok, de meg kell okolni. A kivitelezésben is részt veszek, ott vagyok a műhelyben, elmondom mindennek a technológiáját, és figyelek arra, hogy a táncos tudjon mozogni, ha a színésznek a falon kell másznia, akkor tudjon mászni, ha a ruha nagy igénybevételnek van kitéve, akkor bírja, kényelmes legyen, ne zavarja a színészt. Akik a saját szakmájukban komoly nevek, azokkal mindig remekül lehetett együttműködni, soha nem volt olyan, hogy egy sztár behisztizett volna valamiért, mindent meg lehetett beszélni, mindent meg lehetett oldani. Inkább a kórussal vagy a mellékszereplőkkel volt probléma, akik viszont hisztérikusan reagáltak a dolgokra, amit nem a jelmez hibájának tudok be. Nyitott vagyok a koncepcionális változtatásokra is, de csak akkor, ha indokolt, és adott esetben meg is tudom védeni a döntésemet, de erre eddig nem nagyon volt szükség.

MN: Be szoktál járni a próbákra is?

NA: Igen, látnom kell már a jelmezes próba előtt, hogy mihez kell próbaruha, milyen mozgások, sorrend és interakciók vannak a darabban, mert azok is alakíthatják a jelmezt. Amikor már ruhás próba van, akkor meg azért kell jelen lennem, hogy jól működik-e, milyen pluszigények merülnek fel, egyáltalán vizuálisan, hogy néz ki. Fontos végigkísérni az egész próbafolyamatot.

MN: Nemrég Budapesten is láthattuk a debreceni Csokonai Nemzeti Színház A Bábjátékos című darabját, amelyet Balázs Zoltán rendezett. Az utóbbi években sokat dolgoztok együtt.

NA: Rengeteg nagyon különböző előadásban. A Bábjátékosban a holokauszt borzalmait átélt ember belső drámáját kellett megjelenítenünk, és a jelmezekkel megidéztük a kort. Múlt év tavaszán mutatta be a Maladype Színház a szintén Balázs Zoltán által rendezett Pénelopeiát, Margaret Atwood könyvének adaptációját. Ez egy ősbemutató volt, és férjemmel, Horváth Gáborral közösen működtetett A Harmadik Hely nevű lakásszínházunkkal koprodukcióban készült, és nálunk is került bemutatásra. Atwood új, női nézőpontból írta újra Odüsszeusz kalandjait, és a jelmezek ezt a női nézőpontot közvetítették. A szépséget, a kiszolgáltatottságot, a nők belső világát. Múlt év nyarán volt az utolsó előadása az Arthur Kopit és Maury Yeston alkotta szerzőpáros Nine/Kilenc című musicaljének az Operettszínházban, azt szintén Balázs Zoltán rendezte. A Federico Fellini 8 és 1/2 című filmje alapján készült musical igazi tobzódás volt számomra, lehetőség, hogy megidézzem a kor ikonikus divattrendjeit. Három szereposztásban minden szereplő a figurájának megfelelő jelmezeket kapott, és rengeteg szürreális alakot is módomban állt teremteni. Közel 400 különböző jelmezt terveztem az előadáshoz. De kedves munkám volt még a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban Nick Dear Frankenstein című darabja, szintén Balázs Zoltán rendezésében, ahol a „kreatúrát” alkottuk újra, az őt és alkotóját érintő összes dilemmával együtt.

MN: Min dolgozol most?

NA: Jelenleg is Balázs Zoltánnal dolgozom, Hadar Galron Mikve című darabjának jelmeztervein, a József Attila Színháznak. Ezt a darabot több feldolgozásban is lehetett látni, és most igyekszünk a sztereotípiákat mellőzve újraalkotni a művet, hogy felmutassuk a nőkben rejlő erőt, amely arra kényszeríti a férfiakat, hogy új alapokra helyezzék a nemek közötti együttműködést. Jelmezek tekintetében visszafogottan nyúlok a feladathoz, számomra ez a darab nem a látványról, hanem a belső erő megmutatásáról, megtalálásáról és a mérgező maszkulinitás áldozatairól szól. A jelmez segíti kibontani a figurákat, aláhúzza a sorsok drámáját, de nem főszereplő. Ugyanakkor a nőiség, termékenység és a női önrendelkezés vizuális tükre is.

Zeck Julianna, Magyar Narancs, 2025