Bedő J. István: Miért Dante? Mikor Dante?

Vajon mi az apropója, hogy a Maladype Színház elővette az Isteni színjáték első harmadát, és színre állította. Modernsége miatt? Ugyan, hiszen Dante konzervatív katolikus, a bűnök kemény szavú felsorolója és ostorozója. Igen, de Dante a korának legmodernebb embere is, minden riporterek őse (© Egon Erwin Kisch), aki őszinte érdeklődéssel megy a szörnyű látványok elébe, pedig egyértelműen megkapja a kockázati feltételeket: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

És mindezt miért? Hogy szerelmét, Beatricét eljuttathassa, keresztüljutva poklon, purgatóriumon át a csillagokig. Le lehet porolni Dantét? Úgy látszik, igen. De le kell-e? Bizony, nem árt neki. Nem azért, mert érzelmei, gondolatai lennének porosak, épp ellenkezőleg. Csakhogy a fogalmazásmódja erősen középkori, megnyilvánulásai mondatfolyondárok. Viszont amit leír, megmutat – sőt felmutat –, az elő-elővehető. Például amikor romlanak az erkölcsök.

Valljuk be, az erkölcsök mindig romlanak. Nem volt még kor, melynek seniorjai ne panaszkodtak volna a juniorok hitványulásán. Vagy ott van a Dante korában már több mint egy évszázadra visszatekintő a politikai harc a guelfek (pápapártiak) és a ghibellinek (császárpártiak) közt, mely újra visszhangot tud verni napjainkban. Hiszen bármikor akad két, egymással birkózó politikai erő, melyek közül egyik sem hótisztaságú. Szóval Dantét újraolvasva, újranézve találunk mához szóló gondolatokat.

Így hát most már csak a szöveget magát kell szerkesztésnek alávetni. Góczán Judit dramaturgi munkája nyomán kerülhettek a szövegbe Thomas Mann és Paolo Santarcangeli szövegrészletei, és Nádasdy Ádám kifejezetten az előadás részére készített új fordításai – ez azonban gyakorlott színházjárónak nem is nagyon tűnik fel, még ha az ismerős, Babitstól származó megfogalmazások között egészen modern szövegrészletek bukkannak fel – mint például Beatrice hosszú és modern listája, hogy ki mindenki miatt gyűlöli az embereket. És a lista végén megtörve mondja – hogy ezért szereti az embereket.

Szinte prózának tűnik a szöveg, ahogy Faragó Zénó (Dante) szaggatottan elkezdi az ismerős mondatokat, s egy Robert Vallejo grafikáit vagy még inkább death-metál zenekarok pólóábrázolásait idéző trónuson ülve nekivág a pokoli túrának. Beatrice (Fátyol Kamilla) angyalként szegődik mellé, ellenpontként modern Lucifert ad Orosz Ákos.

Hanem az idegenvezető, Vergilius! Ladányi Andrea rengeteg szövegű útikalauz. Szigorú kísérője a felháborítóan kíváncsi Danténak, aki önmagát akarja megérteni, miközben mások vétkeit, bűneit, nyomorúságát, gyalázatait ismeri meg. Vergilius kíméletlen, aszketikus kinézetű mester, példakép. Ladányi kurtaszárnyú fekete frakkban, testhez tapadó nadrágban jelenik meg a színen, lenyalt rövid hajával egy harmincas évekbeli, túltenyésztett (és zavaros nemi identitású) német pénzarisztokrata kölyökre hajaz. Semmi megbocsátást, együttérzést nem várhat tőle a kései poéta utód.

Ahogy végigszáguldunk a kereszténység nélküli múlton, kezdenek szerepet kapni a kósza árnyak, az előadás statisztái, a hallatlanul fontos szerepet játszó névtelenek – vagyis az elkárhozott lelkek. A mozgásuk (a mozgástervező Szöllősi András lenyűgöző munkája) valódi biodíszletté teszi őket; és a szót most abszolút pozitív értelemben kell érteni. Ők a fortyogó mocsár, az Odüsszeuszt övező, háborgó tenger, ők a megtestesült zabálás a falánkság bűnébe esett Ciacco körül. És ha mélyebbre hatolunk a pokolban: ők az eleven fák ligete, az irigyeké.

Aztán jőnek sorban körről körre a mind szörnyűbbek: zsarnokok, vérengzők, rablók, gyilkosok, istenkáromlók, képmutatók, természetellenes kéjelgők, uzsorások – végül a csalók és árulók. Mindük körül a köpenyes-csuklyás lelkek megjelenése, vonulása, eldőlése, összecsuklása teszi a teret a Pokol szörnyű világává.

Másképp hangzik el a színen, de azért a legszebbek Babits szavai, melyek minden pokolra kerültről elmondhatók: „és mindnek egy a bűne, a ronda élet”. Azazhogy van egyetlen jelenete a Commediának, amelynek bűnét Dante elítéli, de amelynek szépsége egyáltalán nem a Pokolra emlékeztet: a szerelem halottainak története. Ez Paolo és Francesca híres szerelme. A férfi (csúf) bátyja számára kéri meg – politikai célból, fegyvernyugvás megszerzése végett – a szép Rimini-beli leányzót, de végül ők szeretnek egymásba, és az idillnek a fivér karddöfése vet véget. A két fiatal pergése-forgása, a karok egymásba kapaszkodása gyönyörű pillanatokban részesíti a nézőt.

Faragó Zénó Dantéja ritkán hagyja el fémhideg időgépét. Abban pörög, mint akit a forgószél sodor. Fáradhatatlanul faggatja újabb és újabb riportalanyait, még ha szinte bele is pusztul. Körülötte, előtte kavarog, zajlik a pokoli bűnhődés-tánc. A koponyadíszes trónus két oldalától Beatrice és Lucifer is alig távolodik el. Mintha az árnyak világától a csúcsfényekkel elválasztva burokban lennének. Hiszen Dante csak látogató. Vergilius pedig, mint valami fővadász, kalauzol és ítélkezik a trónus hátának piedesztálján állva. Ladányi Andrea minden megfeszült egyhelyben állása, még acélpengésű hangja is: megdermesztett tánc. Tündökletes.

A tömérdek, néven nevezett szereplőt öten adják: Lendváczky Zoltán, Ligeti Kovács Judit, Páll Zsolt, Tankó Erika és Tompa Ádám. Magukkal sodornak. Nincs egyetlen hamis mozdulat, disszonáns hang. Apropó: hang. A monumentális és monoton jellege ellenére is sokhangú japán taiko dobokat és a többi ütőhangszert Kerényi Ákos és Mogyoró Kornél kezeli, (stílusosan) pokolian jól.

Balázs Zoltán nagyon határozott kézzel nyúlt a 14. század – és azóta is a világirodalom – legnagyobb szabású szövegéhez. Nem biztos, hogy tisztelettel, de mindenképpen erős koncepcióval. Az eredmény őt igazolja: mához szóló előadást rendezett. Persze azért üdvös, ha a néző előzőleg felkészül az eredeti műből, hiszen anélkül csak kapkodhatja a fejét a tömérdek név és hivatkozás elhangzásakor. De hát ezzel már a Dante-kortársak is így lehettek...

Bedő J. István, olvassbele.hu, 2011