Gabnai Katalin: Don Carlos – megnézendő ritkaság

Még csak az előbemutatót láttam, de el tudom mondani, kik menjenek ősszel megnézni a produkciót. Amint csak tehetik, készüljenek a tollforgatók, hogy újra megtapasztalják a dramaturgiai „gyorsulás"-nak azt a schilleri változatát, ami csak ahhoz az érzéshez hasonlítható, mint amikor fölszálló repülő széktámlájába préselődik az ember.

Ezt a hatást már a Don Carlos közepes előadásai is kiváltják, de ez a mostani, villámló esemény mindezt fölerősíti. Menjenek rendezők és tervezők, hogy Gombár Judit központi szökőkút formájú, sokszögű padjából szobaszínházi körülmények közt lássák föl-föltörni a dráma fölbuzgó jeleneteit. Menjenek a színészi munkának örülni tudók. Látható lesz a szülés után csúcsformában visszatérő Varga Gabriella, mint Eboli. Fülöp királyként megjelenik Kuna Károly, akiről időről időre elfeledkeznek, hogy most megint beigazolódjék, ilyen sötét és égető jelenléte csak keveseknek van, utoljára tán Fülöp Viktor körül forrott így a levegő. (Talán van még, aki emlékszik a nagyszerű táncos utolsó, Radnóti Színház beli pillanataira a Szarvaskirály-ban.) S menjenek az önző és reménykedő nézők, akik Keszég László márványból faragott Alba hercegét látva elképedhetnek és megnyugodhatnak: van még magyar férfiszínész, akiben a gondolat és érzet gyúanyagként van jelen, s aki olyan típusú erő képviseletére képes, amitől elszoktunk már színházainkban. S látható lesz Erzsébetként Tankó Erika, Lendváczky Zoltán mint Don Carlos, Blasek Gyöngyi több szerepben, s Orosz Ákos mint magnetikus erejű, nem is evilági Posa márki.

Kénytelen vagyok elismerni, hogy a reklámszöveg, mely az őszi Don Carlos és Egmont előadásokat hirdeti, okkal használja az adott stílussal kapcsolatban a „minimalista monumentalizmus" kifejezést. Tektonikus események tapasztalhatók meg itt, egy szobaszínház erőterében.

Gabnai Katalin, Mindenki Színháza, 2012