Sebők Borbála: Hangja barátságos, mély, a színe pedig...

Kezdetben csak kapkodjuk a fejünket. Érzékelésünk biztonságától vagyunk megfosztva. Máshol mozog a száj, mint ahonnan a hang jön. Valahol a fejünk fölött fekete csuklyások énekelnek. A "feketék" és "fehérek" pedig - akik a kör alakú arénában a lépcsőkön, egymással szemben állnak és ellenségesen méregetik egymást - tátognak. Fekete-fehér, század eleji némafilm pereg előttem - gondolom -, miközben a teret gyönyörű ének zengi be. Zsong a fejem, elkábít a hang és a látvány szétszakítottsága.

A játszók ruhájának és csigába csavart parókájának színe különbözik ugyan, ám valójában mindannyian "feketék" és komédiások. A Maladype cigányszínház színészei - származásuktól és identitásuktól függetlenül - négerek ebben az előadásban. A Bárkában színre vitt produkció magyarországi bemutató; amikor Kazimir Károly 1967-ben a mű játszási jogát kérte, Genet nem adott rá engedélyt. Ragaszkodott hozzá, hogy darabját négerek játsszák. Talán ezzel a megoldással maga a szerző is elégedett volna.

"Hölgyeim és uraim! Önök fehérek. És nézők. Ma este önöknek játszunk..." - konferálja föl az eseményt a nézők között ülő Archibald - a saját hangján -, akit Balázs Zoltán, az előadás rendezője alakít. Egyszerre szól ez a közönségnek - nekünk - és a közönségnek - a fehérbe öltözött fekete komédiásoknak, hiszen ők is nézők, ahogy mi; ma este ez a szerepük.

Archibald bemutatja a játszókat. A szertartás levezénylője az előadás rendezője. Eszembe jut a Bolondok iskolája és a Theomachia (Balázs Zoltán előző rendezései); mindkettőnek alapproblémája: diktátor és közösség viszonya. Kronosz az istenek és khúrészek kegyetlen ura, és Folial a bolondok rettegett tanítómestere után Archibald következik, a művészet, a színház irányítója. Diktátor? Pap? Segítő? Meddig terjed a hatalma? Meg tudja-e akadályozni, hogy a szertartás menetébe új elem kerülhessen? Sok hasonló momentum fedezhető fel az előadásokban - végtelen mozgás, geometrikusság... Mintha mindig ugyanazt a világot látnánk, csak egy kicsit más megvilágításban.

Azt mondják, ha az ember fejen áll, vagy camera obscurába néz, ami egy kicsi lyuk segítségével megfordítja a világot, az agy nagyon rövid idő alatt megszokja és visszafordítja a képet. Én is hamar elfogadom az új helyzetet, a színészt látom, az énekest pedig hallom, összeáll a rend(szer).

Egy sötét hajú fiú és egy szőke lány egymással szemben, egy helyben fut. Nagyon lassan, összehangoltan mozognak, egy pillanatra sem állnak meg. Őket a körülöttük zajló események, úgy látszik, nem érintik - hosszú út áll előttük.

A feketék áldozati szertartást mutatnak be, újrajátsszák egy fehér nő meggyilkolását (holttetemét az aréna közepén álló ovális alakú fa oltár-koporsóba fektették), hogy a fehér nézők, a bíróság megbizonyosodhasson arról, amiről nem mellesleg már eddig is meg volt győződve. Arról, hogy a feketék: hegjeles arcú, büdös, falánk, zabálós, fehérfaló, és egyben minden más színt gyűlölő, tetves, izzadó, böfögő, köpködő, kecskebaszó, harákoló, fingó, zsírtól fénylő, verejtéktől csepegő... és még sokáig sorolhatnám milyen alakok. Előadást néznek, hogy beigazolódjon az előre elhatározott, és megszülethessen a jogos, fehér ítélet. Ezért hát az egész komédia. Illetve miért is? Miért mennek bele a játékba, miért próbálnak rálicitálni a feketék a fehérek igazára? "Azok vagyunk, akiknek látni akarnak bennünket, és abszurd módon azok is maradunk mindvégig."

Gyűlölnek, és gyűlöletre hergelik egymást. Szertartásuk anticredo. Igyekezetük arra irányul, hogy az éjszaka sötét falai megmerevedjenek, szembenállásukat megerősítsék, kegyetlenségükről tanúbizonyságot tegyenek. Kirekesztik őket, de ők még százszor, ezerszer kirekesztettebbek akarnak lenni.

Felicitas (Soltész Erzsébet), a sötét királynő egy ősi, ösztönös, barbár világ méltóságteljes képviselője. Elmélyült madáristenként magokat rágcsál, és csak nagyon sokára szólal meg lovári nyelven, Hámori Szabolcs basszus hangján. Hópihe, az őszülő néger asszony szomjasan sietteti a szertartást. Bakos Éva nyugtalanságához Fodor Beatrix szoprán hangja járul. Kiss Réka Judit Bobója testes és mohó, fekete legyezőjének csapkodása hevességét, elszántságát jelzi. A szertartás nekik kijelölt része messze van, noszogatniuk kell társaikat, hogy végre rájuk kerülhessen a sor, és eljárhassák a sápadottakat gúnyoló obszcén-groteszk kánkánjukat.

Falu: Dévai Balázs. Hajlékony, robbanékony és ingerlékeny fekete "vadász". Dühödt bikaként dobog és fújtat. Hangját Böröcz László tenorja adja. Kedvesét, Erényt az alt hangon megszólaló Parti Nóra alakítja. Szerelmi kettősük a zsákmányejtés, a fehér nő meggyilkolásának rituális újrajátszásaként indul, és a gyűlölet irányította merev, szabályozott világból való kitörési kísérleten keresztül furcsa, szelíd szeretkezésbe torkollik. Dévai Balázs Faluja futni kezd, egy helyben, térdeit magasra emelve, pillanatokra megmutatja egységét alteregójával, az előadást végig futó Faluval. Fellázad, ledobja "maszkját": a szépen csengő tenor hangot, és saját hangján szólal meg. Mintha egyszerre törne ki a szembenállást gyűlöletbe megmerevítő rendből és az előadás világából. De az előadáson kívüli "valóságos világ" csak illúzió. A játék teréből nincs kilépés. Itt pedig minden viszonylagos. Elég, hogyha elhátrálunk, és máris azt az illúziót keltjük, mintha másokat távolítottunk volna el.

Az előadás világa zárt, geometrikus. A szereplők egymásban tükröztetése határolja le. Ez a paradicsomi álomjáték jeleneten különösen jól látszik. Falu és Erény szerelmi történetének variációit megháromszorozva látjuk egy időben a színpadon. A felszabaduló árnyakként játszani kezdő, Falu és Erény hangjait adó csuklyás énekesek (Böröcz László és Szolnoki Apollónia), akik az előadás nagy részében árnyakként követik a színészeket, "életre kelnek", testi jelenlétük - bár eddig sem volt rejtve - itt válik hangsúlyossá. Kapcsolatba lépnek "más dimenziójú" ellentétpárjaikkal: a Falu és Erény testét, mozdulatait adó színészekkel; feleselgetve variálják mozdulataikat. Éneklők és játszók együtt vannak jelen Faluként és Erényként. A lány és a fiú a körszínpad két ellentétes "szélén" pedig némán fut tovább, egymás felé, egy helyben. Tudom, de talán ebben a jelenetben értem meg igazán (miközben ők mit sem változtatnak, csak futnak), hogy ők is Falu és Erény lehetőségei. Talán képviselik azt az energiát és elszántságot, amivel a két szerelmes folyamatosan egymás felé tart.

A szerelem költészete magával ragadja ugyan Erényt és Falut, s velük együtt a hortyogva bóbiskoló fehér királynőt, aki Erényhez csatlakozva válaszolgat Falu szerelmes szavaira. De ez az önmagába forduló idilli egység - amelyet jól ellenpontoz a fehér nézőközönség csúfondáros rosszindulata és parodisztikus kétségbeesése - csak pillanatnyi lehet. A szerelmesek visszanyerik "hangjaikat". A királynő is felébred, és segítségért kiált, hiszen elrabolták a hangját.

A fehérek groteszk, affektáló népség. Festettek, kényesen csipkések, cicomásak. Királynőjük, Fátyol Kamilla hosszú szempilláit rebegtetve fintorog. Inasa, Horváth Kristóf erotikus és szemtelen; egzotikus érdeklődéssel tekint a fekete előadására. Balog János alt énekhangon megszólaló Misszionáriusát és Balog Rodrigó tenor bíróját pedig jobban érdeklik az olaj és a kaucsuk árfolyamok bármilyen néger produkciónál.

A két tábor közötti áthidalhatatlan szakadékban, az oltár-koporsó körül (vagy a játszók feje fölött az aréna legmagasabb szintjén) Fátyol Hermina Diufja és Kálid Artúr Saint Nazaire Városának megtestesítője kering. Ellentétesek és párhuzamosak, egymás "maszkjai", a másik prózai hangján beszélnek. Nemük és identitásuk bizonytalan. "És ha az egyik fele fehér lenne, a másik meg fekete?"

A szertartás csúcsjelenetében Kálid Artúr veszi fel a fehér nő áldozati szerepét. A dereka köré tekert vörös kendőben, kecses-táncos női mozdulatokkal ingerli Falut, aki vadul flamencózva, fújtató bikaként közelíti meg "zsákmányát". Elbizonytalanodom: imitálás, amit látok, vagy az újrajátszás is "valóságos" gyilkosság? A beteljesedés pillanatát sötét takarja. Ám amikor újra világos lesz, Fátyol Hermina Diuf ura jelenik meg, Buddhaként, ég és föld között lebegve - és ő számol be immár fehér, illetve bocsánat, rózsaszín - nőként, színes ruhába öltözötten új (halál utáni?) perspektívájáról.

Az álom, a színház, a látomás, a játék és a mindig mozgásban lévő "valóság" világa át- meg átjárja egymást. A cselekmény váratlan, képzeletbeli fordulatokban bővelkedik, miközben egy fémvázas arénába zárt statikus, szabályozott szertartást-előadást látunk. A stilizált térben létrejövő szertartásszínházi világnak szigorú, merev szabályai vannak ugyan, ám ezek elszakadtak a realitás logikus rendjétől. Ebben a valóságtól elrugaszkodott, abszurd, látomásos világban miért keresnénk ok-okozati összefüggéseket? Ami egyszer igaz volt és leszögezett, egy másik pillanatban érvényét vesztheti. Az oltár-koporsó lelepleződik, nincs benne hulla, sőt maga a láda sem létezik.

Diuf a gyilkos szertartás során teherbe esett Falu vágyakozásától, gyermekeket szül, éppen olyanokat, mint az előadás szereplői, a nem létező ládát ősi vad táncban járják körül a játszók, és saját hasonmásukként "újjászületve" másznak elő a bölcső-oltár-koporsóból, parafrazeálva és megkérdőjelezve a megváltástörténetet. Az "utolsó" ítélet pedig halott és halál nélkül is megtartatik. "A fekete bőrszín többé nem szabálysértés. Átminősül bűncselekménnyé..."

A szerepek az előadás geometrikus, tükrözéses-variációs szerkesztésmódjából következően felcserélődnek. Két királynő ősi ellentéteket, az elnyomottak és elnyomók igazát képviselve vívja meg harcos, tipegő, súlyos tánccsatáját. Az oltár-koporsón maszkot, hangot cserélnek, ám mintha mi sem történt volna, minden marad a régiben.

Többször mintha véget érne, aztán mégis folytatódik a szemünk előtt zajló látomásos rituálé. Nehéz kikerülni körbekerített világából. Saint Nazaire Városa bejelenti, hogy az ítélet megszületett, az ügy elvégeztetett, és kiderül, hogy a színjátszók csak azért szórakoztatták a közönséget, hogy semmit ne vehessenek észre a "valóságban" zajló eseményekből. Az árulót kivégezték. De már útban van az új megváltó. A hangja mély lesz, a színe pedig, a színe...

Aztán "megmozdulnak a hegyek", az egy helyben futók lassan közelednek egymás felé, és az oltár-koporsó két oldalától elválasztva találkoznak. Lihegve, idilli boldogságban.

De közben a fekete és a fehér kultúra üres frázisaiból, gyűlöletből, előítéletekből, testekből, hangokból felépült egy újabb Bábel. Mindenki együtt munkálkodott rajta, megkövült és nem dőlt össze már. Feketék és fehérek az aréna legfölső szintjén furcsa, kultúránk alapelveit kiforgató szövegű kánont énekelnek, amely gyönyörűen összecseng. Visszaáll a kezdeti zsongás és kábulat.

Sebők Borbála, Criticai Lapok, 2005