Egy befejezetlen történet – IV. Károly: Csepeli György darabjának ősbemutatója a Maladypében
Egy befejezetlen történet – IV. Károly címmel mutatja be Csepeli György darabjának felolvasószínházi változatát a Maladype Színház december 15-én.
Egy hiánypótló kezdeményezésről
A Maladype Színház száz évvel az I. Világháború kitörése után hiánypótló kísérletet tesz arra, hogy Csepeli György: IV. Károly című darabjának felolvasószínházi bemutatásával továbbgondolja a háború után kialakult és a jelent is meghatározó kulturális azonosságokat és különbözőségeket, a többnemzetiségű Monarchia kulturális identitásainak lehetséges kölcsönhatását, az előrelátó, előremutató, valamint a hosszú távú, szabad fejlődést szem előtt tartó történelmi személyek szellemiségét.
“Száz évvel ezelőtt a politikai- és kulturális törésvonalak áthidalása, a mentalitásbeli alapértékek megőrzése, valamint a társadalmi kohézió feltételeinek megteremtése érdekében néhányan megpróbálták kezükbe venni sorsukat. Nélkülük a magyarság kultúrájának jelentősége csupán töredéke lenne a mainak” – fogalmaztak az alkotók.
Mivel járt az I. Világháború a kultúra terén?
Az I. Világháború végét jelentő harmadik piavei csata, az őszirózsás forradalom, az 1918. november 11-én, a compiegne-i erdőben aláírt fegyverszünet és az ezt követő Párizs környéki békeszerződések nem csupán a politikában, a gazdaságban, a kereskedelemben, a természetföldrajzban és a településföldrajzban hoztak gyökeres változásokat Európa-szerte: táptalaját adták a kulturális diszkontinuitás kialakulásának is.
Talán a leginkább érintett ebben az Osztrák-Magyar Monarchia dualista államszövetségének részét képező Magyar Királyság volt. Magyar anyanyelvű népességének egy részén a migrációs és asszimilációs veszteségek következményeként a királyság korábbi területén létrejött számos új állam valamelyikének kulturális dominanciája érvényesült. Mindez jelentős kihívások elé állította a kisebbségben lévő közösségeket: az intézmények 1918-19-es katonai megszállást követő betiltása, a közösségi lét ellehetetlenítése és a szükségállapotok ellenére nagyságrendjükhöz és lehetőségeikhez mérten kiépíteni regionális társadalmi szerkezeteiket, kulturális, oktatási intézményeiket, de legfőképpen megőrizni és fejleszteni identitásukat, kultúrájukat.
Tiltásokkal behatárolt színház
A kisebbségben lévő magyarság értelemszerűen a közös szellemi élet részének tekintette magát, amikor azonban a szellemi határzárak is véglegessé váltak, szükségszerűen jelentkezett az igény – ha önálló kultúrára nem is, de – az önálló kulturális élet kialakítására mindenképpen. A szépirodalom jelentőségének növekedését, megjelenési felületeit és az irodalmi munkaközösségek működésének kereteit csak nagy erőfeszítések árán sikerült elérni és megteremteni. A kezdeti eredmények ellenére az új államhatalom az irodalommal akkor szorosan összefüggő színházi életet is behatárolta tiltásaival, az állami felügyeleti rendszer hatékony működtetésével, az állami és helyi támogatások teljes hiányával, a színházi évad időtartamának korlátozásával, a színikerületek számának önkényes megállapításával és a magyar nyelvű szakmai utánpótlás megoldatlanságára adott közönyös reagálásával. A színházak egy részét – így a kassait, a kolozsvárit és a pozsonyit is – lefoglalták, a működési engedélyeket lojális vezetőknek adták.
A politikai célú állami szigorítás szükségszerűen hozta magával a színvonal drasztikus csökkenését. A fentiekből egyenesen következett az I. Világháborús történelmi események és az azokban szerepet játszó alakok független kulturális kontextusba helyezni szándékozó kísérleteinek tiltása is. Azóta sem került sor az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó uralkodójának, a történésekben központi szerepet játszó IV. Károly alakjának beemelésére a színházművészet keretei közé.
Bemutató a kulturális megbékélés és kollektív emlékezet jegyében
A Maladype Színház bemutatója új, sajátos és egyedi koncepciót fogalmaz meg az I. Világháború száz éves évfordulója kapcsán: Csepeli György IV. Károly című darabjának ősbemutatója a kulturális megbékélés és kollektív emlékezet jegyében, közös kulturális és történelmi értékeink mentén, konstruktív és nyitott kommunikációt feltételezve teremthet lehetőséget a színészek és a közönség számára egymás gondolatainak megismerésére, véleménycseréjére, a közös értékek megtermékenyítő áramlására, értékemberek találkozására, együttműködésére.
IV. Károly és a színház
A Maladype tudomása szerint ez idáig nem született olyan mű, amelyben Károly király alakja központi szerepet töltött be és ez színházban bemutatásra is került volna, pedig IV. Károly és a színház kapcsolata nem új keletű: 1916. december 30-i koronázásának rendezője az a gróf Bánffy Miklós, aki 1912 és 1917 között a budapesti Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa, Bartók Béla színpadi művei bemutatójának díszlet- és jelmeztervezője volt. Bánffy vonta be és jelölte ki a közreműködőket, a művészeket, ő határozta meg az eseménysorozat kulcsmozzanatait. Nem riadt vissza a dramatikus események felvillantásától sem. Világlátása, groteszk művészi hitvallása nem engedhette, hogy a dühöngő világháború ne árnyékolja be az esemény fényét. Miközben a koronázás az utolsó nagy alkalom volt a különleges díszruhák felvonultatására (egyes családokban az ősök ruháit is elővették), addig az „aranysarkantyús lovagok” (a hadirokkantak) csukaszürke egyenruhában, a harctéren szerzett súlyos sebesüléseket eltakaró gézkötésekkel vették át a legjobbak számára járó kitüntetést.
A projekt nem foglal állást, és az alkotók szándéka szerint nem hagyja figyelmen kívül a háború következményei által érintett területek képviselőit (Vilmos császár, Ferenc József császár, Sixtus, Xavér – Zita királyné testvérei, Czernin), éppen ellenkezőleg: a bemutatandó darab szövegkönyve által integrálja őket a színházi bemutató keretei közé.
Rendező: Balázs Zoltán
Előadják: Bödők Zsigmond, Huszárik Kata, Szilágyi Ágota, Tankó Erika
szinhaz.org, 2016.
Egy hiánypótló kezdeményezésről
A Maladype Színház száz évvel az I. Világháború kitörése után hiánypótló kísérletet tesz arra, hogy Csepeli György: IV. Károly című darabjának felolvasószínházi bemutatásával továbbgondolja a háború után kialakult és a jelent is meghatározó kulturális azonosságokat és különbözőségeket, a többnemzetiségű Monarchia kulturális identitásainak lehetséges kölcsönhatását, az előrelátó, előremutató, valamint a hosszú távú, szabad fejlődést szem előtt tartó történelmi személyek szellemiségét.
“Száz évvel ezelőtt a politikai- és kulturális törésvonalak áthidalása, a mentalitásbeli alapértékek megőrzése, valamint a társadalmi kohézió feltételeinek megteremtése érdekében néhányan megpróbálták kezükbe venni sorsukat. Nélkülük a magyarság kultúrájának jelentősége csupán töredéke lenne a mainak” – fogalmaztak az alkotók.
Mivel járt az I. Világháború a kultúra terén?
Az I. Világháború végét jelentő harmadik piavei csata, az őszirózsás forradalom, az 1918. november 11-én, a compiegne-i erdőben aláírt fegyverszünet és az ezt követő Párizs környéki békeszerződések nem csupán a politikában, a gazdaságban, a kereskedelemben, a természetföldrajzban és a településföldrajzban hoztak gyökeres változásokat Európa-szerte: táptalaját adták a kulturális diszkontinuitás kialakulásának is.
Talán a leginkább érintett ebben az Osztrák-Magyar Monarchia dualista államszövetségének részét képező Magyar Királyság volt. Magyar anyanyelvű népességének egy részén a migrációs és asszimilációs veszteségek következményeként a királyság korábbi területén létrejött számos új állam valamelyikének kulturális dominanciája érvényesült. Mindez jelentős kihívások elé állította a kisebbségben lévő közösségeket: az intézmények 1918-19-es katonai megszállást követő betiltása, a közösségi lét ellehetetlenítése és a szükségállapotok ellenére nagyságrendjükhöz és lehetőségeikhez mérten kiépíteni regionális társadalmi szerkezeteiket, kulturális, oktatási intézményeiket, de legfőképpen megőrizni és fejleszteni identitásukat, kultúrájukat.
Tiltásokkal behatárolt színház
A kisebbségben lévő magyarság értelemszerűen a közös szellemi élet részének tekintette magát, amikor azonban a szellemi határzárak is véglegessé váltak, szükségszerűen jelentkezett az igény – ha önálló kultúrára nem is, de – az önálló kulturális élet kialakítására mindenképpen. A szépirodalom jelentőségének növekedését, megjelenési felületeit és az irodalmi munkaközösségek működésének kereteit csak nagy erőfeszítések árán sikerült elérni és megteremteni. A kezdeti eredmények ellenére az új államhatalom az irodalommal akkor szorosan összefüggő színházi életet is behatárolta tiltásaival, az állami felügyeleti rendszer hatékony működtetésével, az állami és helyi támogatások teljes hiányával, a színházi évad időtartamának korlátozásával, a színikerületek számának önkényes megállapításával és a magyar nyelvű szakmai utánpótlás megoldatlanságára adott közönyös reagálásával. A színházak egy részét – így a kassait, a kolozsvárit és a pozsonyit is – lefoglalták, a működési engedélyeket lojális vezetőknek adták.
A politikai célú állami szigorítás szükségszerűen hozta magával a színvonal drasztikus csökkenését. A fentiekből egyenesen következett az I. Világháborús történelmi események és az azokban szerepet játszó alakok független kulturális kontextusba helyezni szándékozó kísérleteinek tiltása is. Azóta sem került sor az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó uralkodójának, a történésekben központi szerepet játszó IV. Károly alakjának beemelésére a színházművészet keretei közé.
Bemutató a kulturális megbékélés és kollektív emlékezet jegyében
A Maladype Színház bemutatója új, sajátos és egyedi koncepciót fogalmaz meg az I. Világháború száz éves évfordulója kapcsán: Csepeli György IV. Károly című darabjának ősbemutatója a kulturális megbékélés és kollektív emlékezet jegyében, közös kulturális és történelmi értékeink mentén, konstruktív és nyitott kommunikációt feltételezve teremthet lehetőséget a színészek és a közönség számára egymás gondolatainak megismerésére, véleménycseréjére, a közös értékek megtermékenyítő áramlására, értékemberek találkozására, együttműködésére.
IV. Károly és a színház
A Maladype tudomása szerint ez idáig nem született olyan mű, amelyben Károly király alakja központi szerepet töltött be és ez színházban bemutatásra is került volna, pedig IV. Károly és a színház kapcsolata nem új keletű: 1916. december 30-i koronázásának rendezője az a gróf Bánffy Miklós, aki 1912 és 1917 között a budapesti Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa, Bartók Béla színpadi művei bemutatójának díszlet- és jelmeztervezője volt. Bánffy vonta be és jelölte ki a közreműködőket, a művészeket, ő határozta meg az eseménysorozat kulcsmozzanatait. Nem riadt vissza a dramatikus események felvillantásától sem. Világlátása, groteszk művészi hitvallása nem engedhette, hogy a dühöngő világháború ne árnyékolja be az esemény fényét. Miközben a koronázás az utolsó nagy alkalom volt a különleges díszruhák felvonultatására (egyes családokban az ősök ruháit is elővették), addig az „aranysarkantyús lovagok” (a hadirokkantak) csukaszürke egyenruhában, a harctéren szerzett súlyos sebesüléseket eltakaró gézkötésekkel vették át a legjobbak számára járó kitüntetést.
A projekt nem foglal állást, és az alkotók szándéka szerint nem hagyja figyelmen kívül a háború következményei által érintett területek képviselőit (Vilmos császár, Ferenc József császár, Sixtus, Xavér – Zita királyné testvérei, Czernin), éppen ellenkezőleg: a bemutatandó darab szövegkönyve által integrálja őket a színházi bemutató keretei közé.
Rendező: Balázs Zoltán
Előadják: Bödők Zsigmond, Huszárik Kata, Szilágyi Ágota, Tankó Erika
szinhaz.org, 2016.